Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Csiki László: Az énekes halott (vers)

Muranói kádban, fürödhetnek itt, fenyőhabban, kulcslyukon át lesnék szétvert heréimet.

Operai szmokingjuk behozná egy csóré midinett, még használt fogkeféjüket is ajándékba adnák, viselhetném műfogsorukat és a nyuszimosolyt: kész archoz számban a csinált kaptát — az én fogaimat remélhetőleg kiverték valahol.

Az állna jól nekem, a bevert száj, a beesett arc, a bezúzott homlok, a begyöpösödött agy.

Ha nyelvemet nyújtanám ki alamizsna után.

Átkozódom, rímánkodnom is kellene, mellhúsomból tépni véres vitézkötéseket, lenyúzott bőrömet lengetni zászló gyanánt, legalább háromszín véraláfutassal: hogy hol van a hol-nem-volt hazám.

S ha semmim nincsen, akkor most mi bánt?

És ott ülnek ők púderos-parfőmösen, drága toprongyokban, eltelt testükből kisajtolt könnyekkel maradék arcukon. Ríjják: micsoda csonka tájak, sorsok, viszonyok — itt vagy, velünk, szegény, ám itt se jobb.

Itthonról haza gondolok, s tudom.

Aztán taxiért telefonálnak, hazamennek.

Későre jár, a nép szintúgy nyugovóra tért, és holnap meg kell írni: szenved.

Pihenten kell harcolni holnap a nemzetért.

Állok én a Sárga Hordó kocsma előtt, a sarkon, zöld bársonyban -talpig, ököllel tele zsebekkel.

Jaj, én ma lábat mostam és fogat, szájamból az átkokat is kiöblítettem reggel.

Láttam tükörben jólnevelt, szerelmes arcomat, s hogy se vértanú, se próféta nem lesz ma belőlem, nem mennybe, hanem haza megyek.

Mélyre zárva (bennem ondó és titok.

Reggel lesz holnap is, dolgozom, aláírok.

Holnap telef on csöng, felhívnak ők, akár a taxi-standot, közlik: elárultam este a nemzetet, s hova menjek.

Nem térdeltem ki a nadrágomból az éles vasalást, olvastam Kantot, és elfogadtam valamiféle rendet.

Ahelyett, hogy (balladákból fonnék töviskoszorút fejemre, csűrdöngölőt ropnék a kajmános medence partján, a partyn. így a társaság kénytelen volt hazacipelni hazafias bű-báj -búfeleslegét díszes könnyzacskóiban.

Ha semmi baj nincs, akkor most mi van?

214