Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Csiki László: Az énekes halott (vers)

CSÍKI LÁSZLÓ

Az énekes halott

Rongyokban kellene járnom szerintük, reklámfalak tövén, viliágba vetítő tükrökön. Dísz-szalagként ikilóg, vonszolom belem.

Az a jó, ha illik álmukhoz a bánat:

szívemből kipiszkált lövedéket,

fémpetéjét a párzó halálnak

pottyantok pénztári fémtálcára én, a kolbászevő,

s borravalóként kivert szemem nyomom

frakk os, bőgatyás pincérek markába: fussatok.

Mögöttem aeetonosan bűzlik a nyomom.

Térjetek jobbra, balra: ott se jobb.

Hiszen ti sírtok értem éjjel a konyha zugán, sistereg könnyetek a főzőlapon, ez nyilvánvaló. Nyilván, ez a való. Ök mondják.

S amit ők mondanak, az már kimondható.

Könnyeimmel kellene mosakodnom szerintük, ha szabályszerű lidérces álomból szalmán ímedek, üvöltve, mint kinek tele feje emigráns-vonatokkal, vámmal, révvel, rémmel — amik már nincsenek, és mellkasába temetve oszladozik az elhagyott szerető. Ök szeretik azt, ami meg nem nevezhető.

Ök a halálveríték szagát is szeretnék rajtam:

a kelet-európai dezodort, a kecskebűzt,

akár a Kárpát-kanyar fenyőillatát, a hasonlatokat.

Micsoda tükrök: a mélység fölvet, fölvetít,

s a magasság magába nem fogad.

Márványvillában vacsorázunk, mauzóleumban. Asztalfőn az énekes halott.

És ők büszkéik, hogy barátjuk egy szakadt, távolba, idáig szakadt vértanú. Éppen én vagyok. Remeteféle: mosdatlan szája férges, kígyó tojást költ ki a nyelve alatt, őshüllőket, node jövendő madarakat.

213