Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)
juk szándékodat és rendelésedet: »Minden nép olyan, mint a vízcsepp a vödörben, csak annyit számítanak, mint porszem a mérlegen, mint a kiköpött nyál, annyit érnek. Tűzgyújtásra sem elég Libanon, nem elég az összes négylábú ß vértes áldozathoz, az összes nemzet semmi, semminek számítanak.« Imádkozunk hozzád másodszor ennek a háznak lakóiért. Testvérünk, ki holtan fekszik a deszkák között, mélyen morális ember volt, mosolyogni is tudott gyarlóságainkon, ugyanakkor soha nem adott fel semmit. Ö sem volt, nem lehetett tökéletes, die ebben az órában ne várdd tőlünk, hogy erényeit és tévedéseit a maguk teljességében előszámláljuk. A döbbenet és a kozmikus részvét seregszemléjét tartjuk itt, ha róla beszélünk, akkor is, ha asszonyáról szólunk, akit elhurcoltak és még most is fogva tartanak. Kérünk, legyen ereje a fájdalmat férfiasán viselni, most a szenvedélyek óceánján a kormány nélkül való hánykolódás idején. Aki helyesen olvassa a tanítást, sajátságos állapotba kerül: egyszerre lázad és nyugszik a lélek, egyszerre von kérdőre és egyszerre lel mélyen szántó magyarázatot, egyszerre válik tökéletlenné és a bölcsesség, földjévé a világ. De a lélek, a Bardo Tödol szerint is hisszük, teljesen, korláttalanul, végzetesen szabad és azt teszi magával, amit akar és az történik vele, amit elhatároz. Imádkozunk az elhúnyt családtagjaiért, irttmaradottakért, az árváért, aki még képtelen a mondott szavak határtalanságában elmerülni. Kérünk Urunk, hallgass meg minket, add meg nekünk a lélek békéjét még kövek közt morzsolódva is. Ámen.” Fronius doctor nem biccentett a végszó elhangzásakor, pedig szokása volt ájtatoskodásámak efféle külsőséggel nyomatékot adni, később, az előszobában, odavetette Némedi lelkésznek, aki Csepregi poeticusslal tárgyalt, flennkölten, őrgróf, haraggal, sziszegve, de azért úgy, hogy lehetőleg mindenki hallja: „Ezért a fohásznak titulált háborgásért még számolnunk kell!” és szó nélkül udvari dolgozójába vetette be magát; most hirtelen nem tudta, mi a teendő, annyira meglepőnek találta a rögtönzött imát, Csepregire nézett, apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — legjobb cimborájára (a poetiaus míves románjában így jellemezte atyámat: „gyakori vidítója ő, ivócimborája és hétpróbás hitelezője; beavatottja utópisztikus, viilágromboló ábrándjainak; botorságainak nezzlenetLen fülű meghalligatójla”) — nos, Csepnegi a kezeit az ima alatt sem kulcsolta össze, kihúzott, egyenles deréklkai hallgatta Némledi lelkész oraltióját és néha bólintott, amiről senki sem tudta, vajon a kárörvendés vagy a helyeslés gesztusa volt-e az alig észrevehető megnyilvánulás. Öreganyám tekintélyes súlyával terpesz- kedve szipogott a székén, a beszéd utáni süket csöndet nem törte meg semmi, még Szirmon piszmogása se a könyvespolc mellől; kint már setét este volt, koszos port kavart a Murga felőli szél, trágyabűzt, disznószar erős szagát hozta be a nyitott ablakon. „Hát lelkész uram, vegyük elő az iránt!” — szólt határozott, férfias hangon, radicalisan megtörve a zavart és feszült csöndet Csepregi poeticus; apám, Gyulay Domokos — de genere Kapölnay — íróasztalához ült és papírlapot húzott elő. Némedi lelkész hozzáhajolt és néhány szót vetett oda, majd visszaült a zöldposztós asztalhoz, öreganyám mellé, apám koporsójához és hagyta, hogy Csepregi úr dolgozzék s hogy majd metsző kritikával illesse a végeredményt. Csepregi poeticus ösmerve, sőt!, jól ösmerve a belletrisztika ilyen-olyan csűrését-csavarását, ösmerve jónéhány irályt, ki- és megdolgozott táncrendet, pass^pignont, s ha kellett, levette, ha kéllett, ki- és befordította mundért, plundrát, bekecset és bundát, sag’schon ahogy tetszik; művében, a nagy 206
