Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)
jolt le hozzá és elegáns csókot hintettek homlokára; — Szúrnom, akinek friss preparálását sem mutathatta be, gyertyát gyújt, az asztal peremére rakja, közvetlenül a fenyőkoporsó mellé; ott, ott, összezagyválva, lábbal a francia— német dictionáriumoiknak, fejjel az athéni Venusnak apja, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — úr; semmi beszéd, kínosan üres csend, és enyhe fenyőillat, amit lassan elnyom az elcsöppenő gyertyák viaszbűze. Aztán, a teljes döbbenet után a gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk fészkelődik és újra, a helyhez képest méltatlanul röhöghetnékje támad, amint megszokva a szobában szétterjedt homályt, látja, hogy öreganyja, Froniusné sz. Zsáry Krisztina assz. minden átmenet nélkül sírórohamot kap és nehéz, elgyötört teste zsírosán rázkódik, aztán vállalva teljes kiszolgáltatottságát, egyre zajosabb nyüszítésbe csap át. Nem értheted, nem tudhatod, még csak fogalmad sincs a szenvedésről, gondolja magában gúnnyal a gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk, vajon nem a saját halálát siratjá-e most a gyászos gyülekezet? Az atya él, komorodott el: az előbb még itt olvasott, vitázott Csepregivel, nézett át Fronius doctoron és csóválta a fejét a preparátum-készítés vehementiáján — észrevette öregapján, ki a koporsó fejénél ült, hogy azon mesterkedik tenyerét hátulról a nadrágjába csússzinfcva és mélyen fenekébe szántva, hogy aranyere viszketésének enyhítést adjon, csakhogy a mozdulat látványos és feltűnő, ezért öregapja folyamatos fészkelődés- sel úgy próbált helyezkedni, hogy e titkos művelet a legkevésbé legyen szembeötlő. „Imádkozzunk!” — mondja Némedi lelkész Gsepregire pillantva, aki tökéletesen comme-il-ifaut üldögél a félhomályban: nem sír, nem maneuverezik, nem gondol látszólag semmire, a szobában ülőkre pillantást se veszteget, sápadt, ránc nélküli ördög; sátáni kiszámíthatatlansággal terpeszkedik a helyén, mint aki tudatában van annak, ha kell, úgy is tud viselkedni, hogy senki se vegye őt magát észre; nem biccent, nem teszi össze kezét, „halljuk hát halljuk, mikor csíphetem el a retorika csapdájába sétáló papi dumát?” „Imádkozunk hozzád Urunk” — kezdi száraz, unott hangon Némedi lelkész —, „fohászkodunk hozzád nyavalyánkban. Hogy nap nap után mégis beszélünk és niem máshoz címezzük satnya mondandónkat, azt te mindeneknél jobban tudod. Tudod azt is, hogy ezt a cselekvésünket a kétségbeesés és parttalan dö.lyfösségünk szüli. Mert csak akkor szólunk Hozzád, ha ég a házunk, csak akkor beszélünk, ha számonkémi valónk vtan. Engedd Uram, hogy ezt elmondjuk, tudván, hogy mindezek ellenére meghallgatsz bennünket, gyarló embereket, földi kígyókat. Imádkozunk hozzád először ezért a szerencsétlen, nyomorult népért, amely, mint látjuk, újra kihívta rettentő haragodat és a testet felzabáló ellenség prédájára adta hitvány, esendő magunkat, büntetésül azoknak a cselekedeteknek, amelyekkel újra és újra elárul és megtagad téged tévelygő na- tiónk. S ha nem kevés hibánkat előszámláljuk és számot adunk róla, mégis engedd, hogy megkérdjük: miért sújtasz ilyen kegyetlenül bennünket, miért vetsz ránk újabb és újabb száműzetést, földönfutást, a legjobb esetben is idegen kovászú kenyeret? Hát alábbvalóak, bűnösebbek vagyunk-e másoknál, akiket a nyakunkra zúdítottál? Könyörgünk hozzád Urunk, szándd meg népedet, adj neki vigaszt, megbékélést a te akaratodban, megnyugvást szándékodban. Kérünk Uram, készíts fel bennünket, hogy elviselhessük nyugodt lélekkel a következő, nem kevésbé súlyos megpróbáltatásokat, melyek hitetlen népedre várnak. Van-e kitartás és elegendő erő bennünk, tudjuk, merő theoria. Légy hát velünk a hallgatás és megpróbáltatás alatt, noha pontosan tud205
