Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)

megtűrni!” — összegezte napiparancsát és vejének liberális teszefoszaságára utalva megjegyezte, hogy „balgatagság azt hinni, errefelé mindig nyár van, meleg, fény és napsütés, netalán gondtalanság és a szorgos munkának kápráztató varázsa, ahogy ezt elvetemült költérek állítják, mert aki efféle lírai tévelygésben vegetál, az megérdemli szerencsétlen sorsát!” S hogy ez a költészetet végképp száműző megjegyzés mennyire volt mély és pontos, azt apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony —, az első magyarországi vasszerkezetű ívhíd tervezője pár nap múlva, amikor a fehér schlafrokkos Gröber polizey katonái a házba befészkelték magukat, minden erőfeszítés nélkül megtapasztalhatta.

A gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk elveszítve érdeklődését az üvegbe zárt, jóllakott, unott és lassú méltósággal úszkáló, szív és érzelem nélküli piócák iránt, az üvegcsét szinte lötyögtetés nélkül hozza lefelé a lépcsőn; Nómedi lelkész érkezik, felajzottan, gyökérszerű disznószőr, rövid bajusza összekuszálva — kimért léptekkel halad a bibláotheka felé, amikor nyílik az ajtó és Fronius Karel jogi doctor lép ki a maga juratus asses- sori méltóságában és számítva arra, hogy Némedi lelkészt félúton, a viruló élet és a szörnyű halál távlata közt valahol elcsípje, elállja Némedi lelkész útját és torokköszörülve ezt mondja:

„Márpedig miaga, Istennek méltatlan és renegát szolgája ebbe a szobába nem léphet be!”

„Hát nemhogy nlamzétét, a pietásit is meg akarja tagadni?! Vén fejére olvassam rá, mit mond Urunk a tafcarítatian holtakról?” — válaszolt Némedi lelkész nyugodtan és lépéseit alig lassítva megállt Fronius öregapám orra előtt és szigorúan belenézett a szemébe. „Noha csak fönt van bocsánat” bökött hüvelykujjával a plafon felé, „én szolgálataimat jöttem végezni és nem a hűség erényéről disputáim egy muszkavezetővel!”

SZÓ, SZÓ, SZÓ! — jelent meg az ajtóban Csepregi poeticus és súlyos kezeit rátette Fronius jogi doctor vállára, ami merőben váratlan fordulat volt, hiszen Csepregi poeticus, hacsak tehette, kitartó hűséggel tartózkodott a véleménynyilvánítástól; hallga csak hallgat, írta is fúrtonfúrt, Bodónéhoz próbált hasonlítani, „aki — merthogy a bor árát kérdik tőle — mindig másról beszél (vagyis folyton a bor áráról nem beszél),” félrelökte az ajtókeretben strázsáló önegapámalt és okulárja megül, véres, maszatos ruháiban, tépett felöltőben, csámpás, kitaposott donkóban, nyíltan beváltván a nyelv alkalmatlanságának krédóját, szóla így: „Tessék bejönni.”

A gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk viszi a löty- kölődő vízzel és nadállyal teli üveget; vattával tisztítva a májfoltos, összeaszott szőrű, lisztszínűre fakult, anyajegyes és szeplős bőrt, öreganyám, Froniusné sz. Zsáry Krisztina assz. nyakbőrét, aki e sokszor elismételt mozdulatok közben kiszolgáltatottságát elfeledve többnyire csak ennyi kommentárt fűzött a gyermeki operatióhoz: „Nem jó öregnek lenni...”; — a piócák rá se rántottak a mélyen moralisailó sententiára, miért is törődtek volna a megkönnyebbült, szinte erotikus sóhajjal és lihegéssel, mely a testi nyavalyájú ember mérhetetlen és határtalan megkönnyebbülését jelzi?

Végre, a gyermek, a suhanc, a mi gyermekünk, a mi suhancunk ül a zöldposztós asztal sarkánál s a helyhez képest eléggé el nem ítélhető illetlenséggel röhögihetnőkje támad, mint már akkor, midőn testileg megköny- nyebbült gutaütéses öreganyjával beléptek az ajtón és sorban, elébb Fronius doctor, aztán Némedi lelkész, végül kissé nehézkésen Csepregi poeticus ha204