Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)

eredő hang, mely a fojtott, de egyre szabadabban kivehető sóhajiszerű lihegés ellenére olyan, mintha behorpasztott tenyérrel csapkodná valaki a combját; tompa csattanás, amely egyre felszabadultabban ismétlődik, hogy aztán el­nyomja egy szaggatott, fájdalmas sóhaj: AY-AY-AY!, amely anyámtól, Gyu- layné sz. Fronius assz.-tól származik, majd újra kezdődik, hasonló zajdíszle­tek között minden, kísérteties lassúsággal és finomsággal, már-már szinte le is áll, aztán szinte a semmiből újraszületik, kétségtelen bizonyságára annak, hogy igen, Mosonyi kapitány és Gyulayné sz. Fronius assz. bent vannak. A kutya, a macska, a mi kutyánk, a mi macskánk homlokát az ablaknak támaszt­va néz a setét 'házba, testén már megérezte, hogy itt valójáhan mi is történik, az­tán, hogy combjiai közt teljesen átnedvesedett nadrágját megigazigatta, ugyan­olyan csöndben és nesztelenül elhagyja a kerti házát, ahonnét változatlan kitartással, különös zene, minden folyik tovább-------—-----------—--------— „ Hozdd a piócát!” kérlel a rémséges spectákul'umot ffelejtve Fronius öreg­anyám és türelmetlenül zavar a kis-szobába; a halion át a zárt ajtók megül szinte semmilyen zaj, beszédfoszlány, mozgolódás vagy lépések koppanása a hajópadlón, pedig bent apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — ösz- szevisszaságban, f elismer hetetlenül, össze rakha tat lan roncsokban, csomókban, ruhafoszlányokban a fűzött vesszőkosárban, ha ugyan Csepregi poeticus min­dent felszedett a Kálvária státiói mellfeitti fűből. „Pintye szerint akkor már zavaros volt a szeme” meséül később sírva Szi­rmon, „aztán olyat kért, amit azelőtt sohase. Mit tehetett a szegény kapus? Hozta a csőkefét, töltőfát, kivonatolta a könnyűálgyút, amit a Mérnök úr fabrikált a Merdák erénél. Pedig majd belészakadt az ina, de felhúzta a bá­nyából. Akkor meg ellökte őt magától a Mérnök úr. Furcsa volt, hogy ez a kétméteres ember befogja magát a bőristrángba, de szegény Pintye nem te­hetett semmit. Azt hitte, hogy újra bejöttek a felszabadítók és a Mérnök úr jelezni akar valamit. A későbben meghallott lövést is így magyarázta, ezért, osztán nyugodtan ült az ülepén. Még azt se látta, hogy Csepregi úr a föl­szedett testtel elbotorkázik a bányakapu előtt, de ha látja íis, a szürkület­ben arra saccolt volna, hogy ő is, akár Csepregi úr a kelleténél többet ivott a cujkából”. Apámban, Gyulay Domokos — de genere Kaplonyban — rég benne fész­kelt a kétely, amikor az öreg lengyel és a hat csapattiszt nekivágott az orso- vai útnak; díszegyenruhás katonák kísérték a kocsit, már nem tartva attól, hogy a havasokból guerillák ütnek rajtuk, mint a napokban a szakállas tá­bornokon, akii eltévedt a sturlók közt és bezárták, rátéve lakatot, ördögzárt, egy földes szobába. A menet elporzása után Fronius Karel juratus assessor is előkerült nyolc-tíz sáncpuskás hegyiemberrel, akik látva, hogy a kertes házban nincs több idegen, némi tanakodáts utóin eloldalogtlak. „Még mindig nincs itt a számonkérés ideje!” szólt Fronius doctor apámnak, Gyulay Domokos — de genere Kaplonynak —, „de pár nap és helyreáll majd a törvényes rend”; — hátsó szobájából, hol eddig önkéntes számkivetését töltötte és különféle kapacitásoknak hosszú és kimerítő leveleket küldözgetett, összeszedte nélkü­lözhetetlen cókmókját és felköltözött régi, utcai dolgozójába, beparancsolta öreganyámat és lányát, Gyulayné sz. Fronius assz.-t és keményen lehordta őket, jelezve, hogy ami eztán következik, azt sajnos semmiféle bölcselkedő kommentárral se fogja a família megúszni. „A status absolutus márpedig mindig az, amit én jelölök meg és semmiféle esztelen hőzöngést nem fogok 203

Next

/
Oldalképek
Tartalom