Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)
eredő hang, mely a fojtott, de egyre szabadabban kivehető sóhajiszerű lihegés ellenére olyan, mintha behorpasztott tenyérrel csapkodná valaki a combját; tompa csattanás, amely egyre felszabadultabban ismétlődik, hogy aztán elnyomja egy szaggatott, fájdalmas sóhaj: AY-AY-AY!, amely anyámtól, Gyu- layné sz. Fronius assz.-tól származik, majd újra kezdődik, hasonló zajdíszletek között minden, kísérteties lassúsággal és finomsággal, már-már szinte le is áll, aztán szinte a semmiből újraszületik, kétségtelen bizonyságára annak, hogy igen, Mosonyi kapitány és Gyulayné sz. Fronius assz. bent vannak. A kutya, a macska, a mi kutyánk, a mi macskánk homlokát az ablaknak támasztva néz a setét 'házba, testén már megérezte, hogy itt valójáhan mi is történik, aztán, hogy combjiai közt teljesen átnedvesedett nadrágját megigazigatta, ugyanolyan csöndben és nesztelenül elhagyja a kerti házát, ahonnét változatlan kitartással, különös zene, minden folyik tovább-------—-----------—--------— „ Hozdd a piócát!” kérlel a rémséges spectákul'umot ffelejtve Fronius öreganyám és türelmetlenül zavar a kis-szobába; a halion át a zárt ajtók megül szinte semmilyen zaj, beszédfoszlány, mozgolódás vagy lépések koppanása a hajópadlón, pedig bent apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — ösz- szevisszaságban, f elismer hetetlenül, össze rakha tat lan roncsokban, csomókban, ruhafoszlányokban a fűzött vesszőkosárban, ha ugyan Csepregi poeticus mindent felszedett a Kálvária státiói mellfeitti fűből. „Pintye szerint akkor már zavaros volt a szeme” meséül később sírva Szirmon, „aztán olyat kért, amit azelőtt sohase. Mit tehetett a szegény kapus? Hozta a csőkefét, töltőfát, kivonatolta a könnyűálgyút, amit a Mérnök úr fabrikált a Merdák erénél. Pedig majd belészakadt az ina, de felhúzta a bányából. Akkor meg ellökte őt magától a Mérnök úr. Furcsa volt, hogy ez a kétméteres ember befogja magát a bőristrángba, de szegény Pintye nem tehetett semmit. Azt hitte, hogy újra bejöttek a felszabadítók és a Mérnök úr jelezni akar valamit. A későbben meghallott lövést is így magyarázta, ezért, osztán nyugodtan ült az ülepén. Még azt se látta, hogy Csepregi úr a fölszedett testtel elbotorkázik a bányakapu előtt, de ha látja íis, a szürkületben arra saccolt volna, hogy ő is, akár Csepregi úr a kelleténél többet ivott a cujkából”. Apámban, Gyulay Domokos — de genere Kaplonyban — rég benne fészkelt a kétely, amikor az öreg lengyel és a hat csapattiszt nekivágott az orso- vai útnak; díszegyenruhás katonák kísérték a kocsit, már nem tartva attól, hogy a havasokból guerillák ütnek rajtuk, mint a napokban a szakállas tábornokon, akii eltévedt a sturlók közt és bezárták, rátéve lakatot, ördögzárt, egy földes szobába. A menet elporzása után Fronius Karel juratus assessor is előkerült nyolc-tíz sáncpuskás hegyiemberrel, akik látva, hogy a kertes házban nincs több idegen, némi tanakodáts utóin eloldalogtlak. „Még mindig nincs itt a számonkérés ideje!” szólt Fronius doctor apámnak, Gyulay Domokos — de genere Kaplonynak —, „de pár nap és helyreáll majd a törvényes rend”; — hátsó szobájából, hol eddig önkéntes számkivetését töltötte és különféle kapacitásoknak hosszú és kimerítő leveleket küldözgetett, összeszedte nélkülözhetetlen cókmókját és felköltözött régi, utcai dolgozójába, beparancsolta öreganyámat és lányát, Gyulayné sz. Fronius assz.-t és keményen lehordta őket, jelezve, hogy ami eztán következik, azt sajnos semmiféle bölcselkedő kommentárral se fogja a família megúszni. „A status absolutus márpedig mindig az, amit én jelölök meg és semmiféle esztelen hőzöngést nem fogok 203
