Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)

lancholikus metszetek világa, siratta vejét, lányát, magát, árva omokáját, szinte „va banque” állapotába korbácsolt szenvedelmekkel. A demonstratio mélységei láttán hirtelen és tehetetlenül arra gondoltam, hogy itt már pass!, nem tehetek semmit, a „miért?”’, a „hogyan lesett?” kérdéseire nem kapok választ, a „képtelenség!”, az „én nem tehetek róla!”, a „velem ilyen nem történhet!” kifakadásait senki se hallja meg; — csendben, hidegen, süketen és vakon ültem. „Jaj nekünk, már sírni se tud ez a nyavalyás nép!” szokta apám, Gyu- lay Domokos — de genere Kaplony — mondogatni Csepregi poeticusnak, akivel éjszakánként effélékről vitatkoztak, s aki ugyancsak hasonló véleményen volt, bár soha nem felejtette el hozzátenni: „Sírni kevés: üvölteni kell. Képesnek kéne lennünk rá, hogy naponta legalább negyedórát üvöltsünk; sőt erre a célra üvöltödéket kellene létesíteni!”

Könnyedén, á la légére karoltam át Fronius öreganyám párnás vállait, aki lágyan, milyen kedves az ilyen mozdulat!, rámdőlt és sűrű hüppögések közt azt mondta: „Nem érthetsz meg te még ebből semmit... És hol van, édes Istenem, hol, hol az én lányom?” Lisztes, fáradt színű, ráncos arcát újra ei- öntötték könnyei: — ugyanúgy, mint Gröber polizey küldöncének megjelentékor; vékony, csupaszképű hadnagy szólította reszelős hangon Gyulay Domo- kosné szül. Fronius assz.-t, hogy „engedelmesen és megadással kövessem”, mire atyám, szobra az integritásnak, pénzt (!) dugott anyám táskájába; öreganyám ugyanolyan lágyan a naftalinos szekrénynek dőlt és sírt, megadással, ahogy a végképp megalázottak, és kifosztottak teszik, „libertás quau oaput est omnium bonorum” de merre is az „a szabadság, mely minden jónak kútfeje”?----------Sz

imion, drága pedant, mossa fel az előszobában elcsepegett vért, munkáján és rajta sosem fog szél, zuhatag, gőz, kőszénfüst, csúz, hurut, reumatiz- mus, miasma; elszánt munkálkodásában a „lélek lehellete”. Ebben a házban nincs senki, ki méltó választ adna akár az elmúlt napokra, akár az „elszenvedett időkre”, mely, minit olvasom, „sokszor bitanglók előtt futván, nyereségnek nézi a halált”. Aztán Szimion navigál az alacsony ajtónyílások közt, behozza a deszkakoporsót; kintről csak zavaros neszezés; később tudom meg, hogy apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — testét, épen maradt végtagjait egy vesszőkosárból öltöztetés nélkül a deszkalapok közé gyűrik és a bib- liotheka zöld posztós asztalán leszögezik. Szimion meséli sírva: „Borzadály fiatalúr, az álgyúgolyó leröpítette a fejét. A bányából felvonatozta a tarackot egészen a kálváriáig, ott lelte meg Csepregi úr és ő hozta haza.” A test nem is test, a kéz nem is kéz, a szív sem az, csak egy rohadt kis semmi — minden halottak keze, teste, szíve, koponyája, semmije. Fronius öregapám izgatottan jár-kel, „Ügy, úgy!” szokott fel s alá sétálgatásai közben efféle semmitmondó, ide nélkülözhetetlen jelzéseket, adni, dúl-fúl, Csepregivel se beszél, elég volt neki megérnie 'ezt la napolt ahhoz, hogy tudja, mától végiképp ő parancsol majd a házban, s hogy végre megmutatja, mit ér az ember, ha új módisan kell alkalmas zkodmi az új situatióhoz. A házban, a gyepes, patanyo- mos, szétgázolt kiertben, letaposott zergevirágok, nyakperofüvek, kőhúrok közt (Garten) üres csönd, mégis elfújta a szél a felhőket; — döglött, fülledt augusztus, a magas hegyiek tövében még az erdőből is a halál szaga: fegyverletétel, menekülés, exodus, feljelentés, lefogatás, erőszak, hitehagyás, rágalmazás, kínzás, spanyolcsizma, verdikt és csábítás és consolidatio — — — —

200