Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)

Gyulay Domokost — de genere Kiaplonyt — se látni délután; — tocso- gás, gőtevadászat, oldatok, fecskendők, preparálás. Pedig békülékenység se, vita se aznap, forradalmi gesztus se, egyáltalán: semmi se. Apám, Gyulay Domokos —' de genere Kaplony — eretnek, daróc ember, kiről senki se tudta, hogy megszállta az öngyilkosság daemona, ki mániákusan megtagadta, hogy erőszakot tegyen igazán és lelkiösmeretén, a múlt héten megiiepetés-szerűen befutott lengyelnek is ezt mondta:

„Nem értem én önt, tábornok uram. Hogyan lehetséges, hogy értelmes és szalonképes emberek a teljes szakmai biztonságuk tudatában, amely — és ez köztudott — a felelőtlen gesztusoktól megóvja az embert, mégis efféle esztelen actiókra vetemednek? Értsen meg, a jámbor, de józan észre hivatkozva kérdem: Mi sarkallja a honfit arra, hogy világosan látható és világosan vesztésre álló ügynek nemhogy szószólójává, de egyenest apostolává szegődjék?. Vagy netán ez volna az echt ungarisch botoló? És lássa, még az sem zavar, hogy éppen öntől és éppen menekülés közben kérdem ezt. Válaszoljon hát!” — mire a felkötött karú, nyeregből lepottyant, Európa-szerte ösmert sebhelyes arcú apró, jelentéktelen ember pattogó, elfojtott szavakkal válaszolt. „Nézze mérlnök úr, én a maga logikájával, mely hideg, mint egy nyalat parfé, nem kezdhetek semmit. Olyannyira nem, hogy az ilyen scrupulozus elmékkel nem vitázni kell, hanem leszámolni. Egyszer és mindenkorra. Mert ahol nem vegetálni, de élni akarunk, minden észérv ellenére is, széttekintés nélkül és radioalisan kell tenni, amit kell. Nézze ezeket a katonákat”, mutatott az asztalitól piros zsi- nóros honvédbekecsben ülő tiszt urakra, kiknek arcán most semmi feszültség, s akik már biztosak abban, hogy reggel még egy röpke, utolsó vágta és átúsztathatnak a széles folyón, hogy aztán majd napok, hetek múlva nyugodtan ékelődhessenek azon az ócskának titulált pátoszon, mely a szintén áthajózó Nagy Emigránstól eképpen származik: „LEBORULTAM HAZÁM FÖLDJÉRE, MIELŐTT HATÁRÁN ÁTLÉPNÉK, ZOKOGVA NYOMTAM REÁ A FIÜI SZERETET BŰCSÜCSÖKJÁT; — EGY CSIPETNYI PORT VETTEM BELŐLE MAGAMHOZ, MÉG EGY LÉPÉS ÉS-------------------------------------ÜGY

VA

LÉK, MINT TÖRT HAJÖ RONCSA, MELYET A SZÉLVÉSZ KIDOB A HOMOKRA EGY SIVATAGON ...” — „egy elveszett revolutiót nem quali- fikálhatunk érdemein túl, de ezekkel a katonákkal, mivel az ön által emlegetett és megkívánt szaktudással rendelkeznek, s ugyanakkor nem hajlandók a szükségesnél több idejüket fecsérelni azzal, hogy mérleget készítsenek a megvalósulás esélyeiről, tehát: alkalomadtán nem elég körültekintőek, a- hogy ön mondaná, nos, ezekkel a katonákkal akár csodákra is képes vagyok. Aki aggályoskodik, kidobjuk vagy főbelőjük; rendet csinálunk mint Ojtoznál, de mindenképp visszajövünk”, fejezte be rövid válaszát az asztalfőre ültetett sebhelyes öregúr s mivel a házigazda nem válaszolt, egy rövid kortyot ivott az elfogyasztott hagymás sültre. Apám, Gyulay Domokos — de genere Kaplony — nem kételkedett a tábornok szavaiban, noha legszívesebben ellentmondott volna, újra és újra arra gondolt, vajon a műveltség barátait miért nem lelkesíti ez a revolutioner retorika, vajon miért taszítja őket annyira a doktrinär túlbuzgóság?

„Tudja tábornok úr,” — válaszolt mégis, „a statikában vagy a géomét- riábam, bárhogy csűröm-csavarom, mégsincs helye a szívnlek. Az alapkutatást, persze, ha akarjuk ha nem, el kell végeznünk, a továbbiakban azonban az instuitión kívül szinte semmiféle befolyása nincs az emberi ösztönöknek, jelentése az akaratnak és az érzelmeknek aztán meg végképp nincs. Ha pedig balgán effélékről beszélünk, az nem egyéb, mint a vágy-filozófiáról szóló dis201