Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Gyurácz Ferenc: Az Írott Kő emlékezete

annyira kísértő provincializmus (a fennállóban való joviális-patemális lubickolás) elkerülésének biztosítékát nyújtja. Örökségeképp annak a szellemnek, amely Bárdo- si Németh János már idézett beszédében ekképp kereste a szavakat: „És amikor decentralizációról beszélünk, főleg az irodalom technikai megszervezésére gondolunk, nem pedig az irodalmi szellem holmi közigazgatási beosztására, amely szinte megyei kerületekre osztja túlbuzgóságában az irodalmat. (...) A decentralizáció... nem tájirodalmat jelent — ahogy Babits is mondja »Magyar irodalom« című tanulmányában —, hanem »csak egyetlen irodalom komponenseit« adja meg. Ez az irodalmi erőforrás pedig csak akkor tudja táplálni a magyar irodalom egyetemes folyamágyát, ha a vidék nem sötétséget, porfészket, unalmat és álmosságot jelent a magyar élet útján, hanem a kultúra és a táj csodálatos lelki kapcsolatát és önálló, teremtő szépségét.”

Ami pedig az írott Kő „irányzatmentességét”, tartalmi és formai változatosságát s az ezt lehetővé tevő „liberális” szerkesztéspolitikát illeti, e sorok írójának megfigyelése szerint mindez, némi módosítással, Szombathely mai folyóiratáról is elmondható. Az írott Kőnek nem volt, s az Életünknek ma sincs oly értelemben vett irányzati elkötelezettsége, mint volt, illetve van a Válasznak vagy a Tiszatájnak (a „népi-nemzeti” értékpreferenciájú irodalomszemlélet lapjainak), vagy éppen a Sorsunknak és a Jelenkornak (a „pannon”, „nyugatos” irodalomszemlélet dominanciáját érvényesítőknek). Az írott Kő a decentralizáció megvalósítása érdekében minőségi engedményekre is kényszerülve fogta össze a különböző tartalmi és formai törekvéseket, az Életünk pedig a megszólalás minőségének elsőbbségét vallja, s e minőség-értéket nem tartja egyes irányzatokhoz köthetőnek. Hogy pedig mindez miért alakult így éppen itt, annak megválaszolása helyett csupán néhány, hangsúlyozottan hipotetikus megjegyzés közlésére, a regionális kultúrsajátosságok néhány társadalom- és művelődéstörténeti komponensének megemlítésére vállalkozhatunk.

A Nyugat-Dunántúl, különösen annak északi fele a mai Magyarország területének legtöretlenebb, legegyvonalúbb, legszervesebb fejlődésű vidéke. A magyar településterületet a középkor végétől az állandósult létharc állapotába taszító külső támadások és belső villongások ezt a vidéket általában megkímélték, illetve az időnkénti pusztításokat az itteni lakosság mindig hamar kiheverte. (Olyannyira így volt, hogy a honfoglaláskori magyar népesség kontinuitása — Bécs tőszomszédságában! — a régió nagyon sok településén a mai napig kimutatható.) A Habsburg-hata- lom közelsége, a feudalizmus pozícióinak erőssége e tájon bizonyára elősegítette a szelíd belenyugvás, sőt a meghunyászkodás lelki magatartásának berögződését, ám — másfelől tekintve — a létszituáció viszonylagos állandósága, a szélárnyék-helyzet alkalmas táptalajul szolgált a nagyobb fokú türelem, tolerancia, a kiegyenlítődésre való hajlam, a köznapi bölcsesség jellemvonásainak is. E jellemvonások kialakulását és gyakorlati érvényesülését a régió nemzetiségeinek a legutóbbi időkig példásan konfliktusmentes együttélése is igazolhatja. A nyugat-európai típusú polgárosodás egyes elemeinek kifejlődését támogathatta továbbá — a gazdálkodás, a gondolkodás, a habitus, a mentalitás szférájában — a régiónak az ország más vidékeihez viszonyított, művelődésbeli lépéselőnye. A már korábban kialakult kulturális központok (pl. Pannonhalma) mellé a reformáció, majd az ellenreformáció hosszú időszakában olyan új centrumok létesültek (Pápa, Sárvár, Kőszeg, Csepreg, Szombathely, Sopron), amelyek sűrű hálózattá egybeállva az általános műveltségnek és az iskolázottságnak az országban legmagasabb szintjét alakították ki és tartósították. Mindennek következménye az a szembeszökő tapasztalat, hogy Nyugat-Dunántúl nem az intranzigencia, hanem a szívós és céltudatos munkálkodás, a reformszellem nagy alakjait adta a nemzetnek; Berzsenyit, Felsőbüki Nagyot, Deákot, Batthyányt, Széchenyit és — nóta bene — Vályi Péter 68-as reformminisztert. Mindezek, s még több más körülmény ismeretében mondhatjuk, hogy a gondolkodásmódok, hitek és vélemények, világszemléleti különbözőségek békés egymás mellett élésének, a báró Kemény szava szerint való „súlyegyen”-nek — a legtágabban értelmezett kultúra területén — mélyen begyökerezett hagyományait találjuk ezen a tájon. A kizárólagosságra törekvést nélkülöző, érdekegyeztető magatartás hagyományait. E hagyomá182