Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Gyurácz Ferenc: Az Írott Kő emlékezete
GYURÁCZ FERENC Az írott Kő emlékezete ötven évvel ezelőtt, 1936—37-ben jelent meg Szombathelyen az Írott Kő irodalmi és művészeti folyóirat első sorozata. Rövid élete folyamán a Dunántúl egyetlen ily jellegű orgánuma volt. Jellegét, szerepét — amint az 1942—44 közötti második Írott Kőét is — a hatvanas évek első felében Tüskés Tibor tette az irodalomtörténet mérlegére. (Vasi Szemle 1963. II. 108—115.; Életünk 1964. II. TI—85.) Tanulmányaiban összefoglalta a folyóirat történetének legfontosabb tényeit, kitért előzményeire, jellemezte a szerkesztéspolitikát és — műfajonként összegezően — a közölt írások esztétikai és ideológiai arculatát. Filológiai feltáró munkája, értékelő megállapításainak túlnyomó többsége megőrizte érvényességét, fölmentve ezzel a mai vizsgálódót a gyakori ismétlések ódiuma alól. Ha azonban az évforduló alkalmából, a lap számainak ismeretében, eltűnődünk az Írott Kő „utóéletéről”, akkor sajnálkozással eszmélhetünk rá, hogy — az említett Tüskés-tanulmányok és néhány visszaemlékezés ellenére — a Vas vármegyei kultúr- egyesület Faludi Társaságának folyóirata máig sem foglalta el méltó helyét irodalmi tudatunkban. Aránytalanul mély csend honol körülötte. Aránytalan ez a folyóirat értékeihez képest is. De aránytalannak tetszik akkor is, ha pl. arra gondolunk, hogy az 1931-ben megjelent, egyetlenegy (!) számot megért Valóságot az iskoláskönyvek is megemlítik — s jólteszik —, pusztán azért, mert József Attila szerkesztette. De az is elgondolkodtató, hogy irodalomtörténeti munkák forgatója gyakran találhat utalásokat oly — érdemes, de végső soron ugyancsak perifériális — folyóiratokra, mint az Argonauták, a Diárium, vagy éppen a hódmezővásárhelyi Puszták Népe (a példák véletlenül kiragadottak!), és még a szélsőjobboldali Egyedül Vagyunk „előfordulási aránya” is meghaladja az Írott Kőét. Túlságosan is könnyedén nyitnánk föl ez ellentmondás zárját, ha a középszerűség, a Tüskés Tibortól nem alaptalanul emlegetett „színvonalas másodrendűség” kifejezését használnánk zárpattintó varázsvessző gyanánt. „Középszerűség”-vesszőnk szorongatásával csak olyféle látszatmegoldáshoz juthatnánk el, mint ama műértelmezők, akik a művet sajátosnak mondják, ahelyett, hogy megmondanák, valójában milyen. (Miként Németh G. Béla tanár úr szokta volt kifogásolni.) Kétségtelen, hogy az Írott Kő megbámult példányaiban lapozgató mai érdeklődő (van-e ilyen?) gyakran akadhat érzékenységről és a mesterség bizonyos elemeinek ismeretéről tanúskodó, az irodalmiság területéről ki nem rekeszthető, ám végeredményben „középszerű” vagy éppen egészen gyenge versekre, elbeszélésekre és értekező prózai dolgozatokra. De látnivaló az is, hogy a korszak legjobb és legszámon- tartottabb folyóiratainak anyaga (a Nyugaté, a Válaszé, a Szép Szóé) jó részében ugyancsak kihullott az idő rostáján. E lapok értékelését azonban az határozza meg, ami fenn maradt e rostán. Ez kell, hogy meghatározza az Írott Kőét is. Az Írott Kőnek nem állt módjában remekműveket közölnie. Még a benne alkalmanként fölbukkanó, ma már legjobbjaink közé számító írók (így Kodolányi János, Komlós Aladár, Sárközi György, Weöres Sándor) sem a legkiemelkedőbb műveikkel voltak itt jelen. A szombathelyi folyóirat legmegbecsülendőbb vonása nem egyes művek közlésében, hanem vállalkozásának példamutató voltában rejlik. Abban — a folyóirat oldalain többször megfogalmazott — irodalmi ideológiában, amely a szellemi élet országos áramaitól elszakadni nem kívánó, de a túlzott méretű központosítást, a vidéki szellemi erők Budapestre áramlását fékezni hivatott irodalmi decentralizációt írta zászlajára. S abban az öntudattal és kitartással végzett, áldozatos munká179
