Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Láng Gusztáv: Eredet és eredetiség - Ratkó József válogatott verseiről
hetyke birtokbavételét sugallja — de semmivel sem kevésbé csodaszerűen, mint a másik éjszaka-vers zárósorának félelemből fellélegző fohásza: „Vas-tündér, izzó Nap, tündökölj!” 2. Talán fölöslegesnek tűnik ennyi szót vesztegetni az induló költőt ért hatásra — ez a József Attila-vonzalom azonban egy nemzedék pályaívét határozta meg. (Annak tudatában mondom ezt, hogy Ratkó József önéletrajzi vallomásai megdöbbentő párhuzamokat jeleznek a költő-előd élet- és élményanyagával — a tények azonban önmagukban semmit sem magyaráznak, s az önéletrajzok élményként kiemelt tényei lehetnek az életet a műhöz stilizáló gesztusok is.) Ratkó József nemzedéke akkor gyűjtötte költővé érlelő tapasztalatait, amikor József Attila lírájának „mozgalmi” részét kisajátította a társadalmi apologetika, száműzni igyekezve a köztudatból lét- értelmezésének tragikus megnyilatkozásait. Ratkó nemzedéke sem idegenkedett a „mozgalmi” költő patétikus jövő-hitétől, emelkedett messianizmusától, ez az elkötelezettség-igény azonban szüntelenül a valóság zátonyain horzsolódik, vagy szenved éppenséggel hajótörést — az ígyen „navigáló” költőnek racionális érvekre is szüksége támad hite alátámasztására, kor- és valósághű helyzettudatra, mely a „bensőmből vezérel” elvét állítja szembe a „külső vezérlések” irodalompolitikájával. Az értelem faláról üres kongással verődik vissza a pátosz harsánysága, s ez a visszhang a költői küldetéstudatat, a vers társadalmi szerepébe vetett hitet teszi kérdésessé. Ugyanakkor ez a tudat, ez a hit e nemzedék egyetlen biztonsága. Ebből az állandósuló dilemma-helyzetből következik az intellektuális és intellektualizmusával a világ riasztó tényeit is számba vevő — József Attila-i versmodell vállalása, de ugyanakkor „önvédő” átbajlítása is egy érzelmesebb (néha szónokiasabb) formálásmódba. Nemkülönben a szavak devalválódásának élménye, mely ilyenformán nem „nyelv- filozófiai” álláspont Ratkó József és nemzedéktársai költészetfelfogásában, mint az utánuk következő avantgarde indíttatású ars poeticákban, hanem az értéktartalmait vesztett időben élő ember logikus következtetése, eszmény és megvalósulás közötti ellentmondás tudomásul vétele. A társadalmi fejlődés e szavakkal „előre megnevezte magát”, a létélménykémt konkretizálódó valóság azonban nem hallgat e korai ke- resztségben nyert nevére. Tanulságos, ahogy a szavak — a költői szó — értékvesztését ugyancsak József Attila-képek parafrázisával fejezi ki Ratkó már egy viszonylag korai versében: „Eszelős öklök verik a csend üvegét”, „nem merek fölnézni az égre, nem a szívek, / roppant rakéták füstölnek odafönt”. Könnyű lenne kikeresni a Téli éjszaka, illetve A város peremén párhuzamos képeit — ez azonban már nem hatás, hanem tudatos rájátszás az „öröklött szóra”, érvényességi körét megkérdőjelezve. A Hivatás már ez érvénytelenítés lényegére, a költői hivatástudat válságára mutat. A korábbi költői gyakorlathoz híven köznapi életképpel indul (ágyvetés, reggeli, gyerekek iskolába indítása), ebből kellene — ugyancsak a régebbi „recepthez” híven — a hétköznapokban megtalált értékek pátoszához emelkednie. A verskezdet várakozás- keltő utalása az időre — „Még félórám van.” — elsődlegesen az „életkép” szöveg- összefüggésébe illik (a köznapi teendők elvégzésére), igazi jelentése azonban a második, a befejező kontextusban tárul föl: „...toliamat / itthagyom egy tiszta papíron, / háthat eszébe jut tegnapi / gondolatom, amellyel / talán megválthattuk volna a világot.” Az öröklött-hagyományos költő-szerep messianisztikus tartalma csak ironikusan fogalmazható meg, ha a költőt — társadalmi értelemben — periférikus létre ítéli kora; akinek csak „félórája van” (ennyit engedélyeznek) a „megváltó igék” kimondására, abban ez igék benne rekednek. A pátosz elvesztéséről vall a prózává redukált forma is, melyet csak az éles átkötések tesznek disszonánsán versszerűvé. Az idő-tényező további jelentését is segít megérteni egy korábbi, a történelmet mérő gondolatiságot még érzelmes gyöngédséggel ötvöző metafora átalakítása. „Gyönyörű csecsemőnkre / ráhajlunk a jövőre” — itt a versalany a jövő dajikáló-cselekvő birtokosa, „szülője”. (Nem nehéz felfedezni e megszemélyesítésben sem a „piros kisdedet álmodik / a vasöntő az ércformába” reminiszcenciáját. „És fölénk hajlik elsötétülő, borostás arccal az idő” — a birtokviszony fonákjára fordult, a cselekvőből ki175
