Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Láng Gusztáv: Eredet és eredetiség - Ratkó József válogatott verseiről
szolgáltatott lett. S mennyivel kifejezőbb a második, megszemélyesítésben rejlő minősítés, a „borostás arc”-ban rejlő célzás, mint az üresen konvencionális gyönyörű jelző! Jövő és hit rokonértelmű szavak e költői szótárban, e gondolatkörbe sorolhatók ezért az ilyen absztraháló metaforák: az őszi természet „hitét levedli, újat nem növeszt” (Jött ez az ősz); korábbról személyesebb formáját is idézhetjük: „De ugrik, illan a hitem, / naponta meg kell védenem, / mert ez a kétéltű jelen / hol ellenem van, hol velem” (Szégyentelenül): „Bújdosva a jövő / elvadult útjait” (Bújdosva). Mindezeket értelmezi a rezignált megállapítás: „A forradalmak kora elmúlt.” (Kidobott a város) Ez a kedélyhullámzás hit és kiábrándulás között e nemzedék váltóláza. Az archetípusaként felfogható József Attila-szituáció még tartalmazta a gyógyulás esélyét: a költő-előd a világmegváltó jövő hitével ellensúlyozta a jelen értékhiányát; a jövő mint a jelen totális tagadása lehetett az értékteljesség ígérete. Ratkó József azonban a jelenné vált jövőben él, melynek tagadására nincs módja, hiszen ezzel visszamenőleg az alapszituációt, a „küldetéses költő” helyzetét érvénytelenítené. „Gyönyörű öröksége” ugyanis nemcsak szófűzés, nemcsak világ-megnevezés, hanem világlátás is. Amelyben adva volt a marxi történetbölcselet elvont bizonyossága az evilági megváltásról, de amely nem tartalmazhatta az újratermelt és az újonnan kitermelt ellentmondások kész értelmezését, sem a vigaszt ezek jelenkori megoldatlanságára. S mert ilyen értelmező és vigasztaló következtetésre kora társadalmi gyakorlata sem bátorítja, a történelmi jelenidő mint élmény racionálisan értelmezhetetlennek bizonyul, vagy egyenesen ellentmond a tegnapi, a vágyott értelmezésnek. Az elsikkadt idő metafora-sorában ez a döbbenet, az ideologikus értékek válságának felismerése jelentkezik, s válik a létértelmezés kiindulópontjává. 3. A „borostás arcú idő” képe már jelezte: a szó szembesítése az élménnyel, az örökségé a jelennel a képalkotás örökségőrző eredetiségéhez vezet. A szavak olyatén átértékeléséhez, mely gondolkodtató elevenséggé változtatja tartalmatlan vagy manipulativ közhellyé koptatott mivoltukat. E szójátékos cím: Halóföldemen rögtön ellentétét idézi az olvasóban, a szülőföldet, s a vers első fele erre az asszociált jelentésre játszik rá: „Memorizálok. Mormolom / a szelet, a madarat, a Holdat / s füveim, fáim, gyönyörűim — / jussanak eszébe majd a holtnak.” Akár romantikus verstémaként is felfogható: a szülőföld szépségei, értékei holtunkban is feledhetetlenek. A vers második részében azonban a „halóföld” előtagja veszi át a szövegszervező szerepet, mely a föld szóhoz a temető képzetét társítja, fölerősítve e jelentést egy látamásos-kísérteties hasonlattal: „Járkálok halóföldemen, / s mintha már holt koromban járnék, / íródik éles homlokomra / s szívemre is kopjafa-árnyék.” Ez a szójátékra épülő metaforaalkotás, valamint a külső tárgyiasságnak és a szívnek az ellentétével egybefogott „kint és bent” József Attila technikája ugyan („szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál”), a funkció azonban megújított; a felsorolt értékek holtunkban sem feledhetők, tanúskodik a vers, de életünkben sem adottak igazából. Csak „holtunkban emlók”-létük paradoxona valóságos, ezért birtokba vételük is a „halálra memorizálás” paradox formájában lehetséges. A hasonlat kötőszava, a „mintha” így nemcsak a vers alanyát, hanem a memorizálás tárgyát is áthelyezi a látszat-lét, a „nem létezve létezés” körébe. Az értékvesztés e tárgyi jelképei is újra meg újra visszautalnak az időre, melynek értéktartománya a jövő. A Tanyák tájképében is minden részlet a térből kimozduló, az időben (történelemben) létezés irányába mutat: „kérvényt kell szerkeszteni ... a hivatalnak, amely leinti, elnapolja jövőjüket”, majd rács és fegyver utal a megállt, a jövő híján jelenbe börtönzött időre: „Ó, mikor szabadulhat e rácsos időből a lélek?” „Rács a fa ága is, tűzre hiába tördelik, szél feszegeti, nem enged neki sem.” „... fiatal diófa posztói... tömérdek ága villog, akár a puskaoső.” A képszerkesztés gondolatnak alárendelt egyneműsége a szöveg egyszerre leíró és szimbolikus funkciójának záloga; a szemlélet következetessége követel és teremt poétikai következetességet. 176
