Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Láng Gusztáv: Eredet és eredetiség - Ratkó József válogatott verseiről
azonban tipológiai hasonlóságok is jelzik, hogy a József Attila-örökség nemcsak a megszólalás kényelmes mintája, hanem az élmények világképpé párolásának első lehetősége is. Az Éjszakát (a „Szombat van ..kezdetűt) már a szótagszám és a versszak kötöttségeit elvető, de a jambikus lejtés és a rím hagyományát vállaló versforma is rokonítja József Attila leíró nagykompozícióival. Még inkább a vershelyzet időpontmegjelöléséből („Éjszaka van.”) motívum-hálót szövő szerkezet, s a háló szemeit kitöltő, az érzékelés határain túlnövő „totalizáló” képek: „Tornyok, faluk, álmukban is / forgolódó, csikorgó városok”; „Amőba-ország tolulnak, / türemkednek, egymáshoz szorulnak, / lökdösik feszítik a Földet”. Vagy ennek ellenkezője (és ellenpontja), az érzókelhetetlenül kicsiny dimenziók „láthatóvá” bűvölése: „Bíznak bennem a körülöttem /surrogó atomok.” Az énkzékelhető tárgyi részletek sem összefüggő tájat alkotnak, hanem elszigetelve „szétszórva” jelennek meg; gyors szimul- taneista nézőpont-váltások sugallják, hogy csak „általában” az éjszakában, az éjszaka jelképezte kozmikus térben léteznek. Közvetkezetes megszemélyesítésük az egyedi létezést szembesíti az anyagi végtelen léten inneni közönyével, e megszemélyesítések többnyire kicsinyítő jellege pedig a rész-egész viszonya hierarchiájára figyelmeztet: „mint óriás csiga, / lassú ház mászik” (az ilyen jelzőátvetés is a versstílus „öröklött” vagyona); „a falu kinnhagyott kisfia, / gyerek-riadtan dermed a tanya”. Kép- és versszerkezet e tökéletes egybehangolása biztosítja a teljes szöveg- koherenciát, s ha egybeolvassuk a szövegbe szétszórtan beékelt, szövegszakasz-ér- té-kű egymondatos ítéleteket, szinte hézagtalan gondolatmenetet kapunk, a költemény szilárd intellektuális vázát: „Növeszti karmait a csend.” „A rész most nagyobb az egésznél, mert látszik.” „Fél az anyag egyedül.” „Észrevette, nézi az éjszaka.” „Ahol én vagyok, nyugalom van.” „Az ember nagy, nem az anyag.” Egy minden ízében megtanult költői technika értékelésében csakis az lehet irányadó: mit változtat s miért a költő a tanultakon? A Ratkó-vers vezérszólama az éjszakában tárgyiasult végtelent (melynek „csak változás / -az elmúlás”) és a múlandóságában „lélekkel magasabb” szubjektumot egymáshoz-egymásr-a vonatkoztató lírai meditáció, mely abban a lételméleti szorongást feloldó felismerésben kulminál, hogy az emberi tudat képes — bár határolt — teljességgé rendezni az -anyag öntudatlan végtelenét, melynek „nincsenek határai, csak részei vannak, részei”. A megszemélyesítések szerepe az is, hogy az egyedi létezőben érzés, indulat, a kimért időnek értelmet adó termékenység magasabb minőségét sejtesse, előképéül az embert az anyag fölé emelő szerelemnek. A ráció kíméletlen, végső felismerésekig kényszerítő útját (a József Attila-líra törte utat) Ratkó verse csak addig követi, amíg zökkenőmentesen letérhet róla a világot baráti fénybe vonó érzelmesség ösvényére. A versszerkezet is jelzi ezt: a példaképnek tekintett József Attila-versek az egyszerre emberidegen és meghódítandó éjszaka legmélyére vezettek; Ratkó versének utolsó része a „Hajnalo- dik” indítással átemelkedik a fénynek az éjszakával ellentétes világába, melyben újra magához tér, méltóságára talál az addig szorongó létezés: „S -ahogy felállók, felmagasodnak a suhanc akácok, / a világ is feláll.” Hasonló felépítésű a másik Éjszaka (a „Jön a lázunk...” kezdetű) szerkezete is. Mintha a Külvárosi éj egyik látomásos-összegező hasonlatát választaná az eszmél- kedés kiindulópontjának: „Szalmazsákok, mint tutajok, / úsznak némán az -éjjel árján.” E motívum variációiból bomlik ki a sokféleségükben is egysodrú sorsok ugyancsak látomásos képe az „átvészelendő” éjszakában — valójában az átvészelt nappal, munka és rémület, öröm és szerelem, gond és világ, őrület és halál (ezek a zárórész kulcsfogalmai) engedélyez rövid szünetet, „hadd pihenjen a szív, az agy, feszesre ajzott ideg”. A versben a társadalmi lét feszültségei töltik -meg tartalommal az éjszaka-képet (ahogy anyag és öntudat ellentéte feszült a másik Éjszakában), s amint az, úgy ez az éjszaka-látomás is érzelmes katarzisba torkollik: „Jön, jön a selyemtógás hajnal, teremtés pillanata, / forranó életet önt az éj szigorú formáiba”; az élet itt is mint értékösszegezés áll szemben az értékhiányok „tudatalattiját” kiárasztó éjszakával, hogy a záróképben a hajnal kozmikus-archetipikus jelképe itt is kiteljesedjék: „Mint újragyújtott cigarettánk, parázslik, fölsüt a Nap.” Ahol is a patétikushoz társított hétköznapi hasonlat a naphevű élet-teljesség könnyed, már-már 174
