Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról

Emlékeztem viszont Illés Endre ragyogó esszéjére Bánffy Miklósról, a „nagyméretű dilettánsról”. A trilógia, írja Illés, a Monarchia történetének tíz esztendejét tárgyalja, az 1904-től 1914-ig terjedő szakaszt. „Ady káromlásainak és jóslatainak tíz évét.”

A regény mindjárt az első kötetben „két részre hullik”, egyik fele „érdektelen szerelmek története” ... „A másik fele azonban az erdélyi és magyarországi felső tízezer életének páratlanul izgalmas megjelenítése. Egy új, megsokszorozott, huszadik századi, az eredetinél színesebb és dúsabb Apor Péter-freskó.” Hadd fűzzem hozzá, hogy ha Veres Péter az eltűnőben lévő magyar parasztság enciklopédiáját írta meg, az Erdélyi történet viszont a már letűnt arisztokrácia enciklopédiája.

Illés Endre esszéje viszont három részre oszlik, az egyik rész „páratlanul izgalmas” portré századunk egyik legsokoldalúbb, legszínesebb, legvonzóbb reneszánsz egyéniségéről, aki gróf, nagybirtokos, képviselő, főispán, festő, díszlet- és kosztümtervező, irodalomszervező Erdélyben és regényíró. ízelítőül hadd említsem meg, hogy 1912-ben kinevezték az Operaház intendánsává, s ebben a minőségben rendezőül meghívta Hevesi Sándort, kierőszakolta a Fából faragott királyfi és a Kékszakáll bemutatását. Tehát gróf létére művészeti fölfogásában haladóbb, mint az a Révai József, aki félszázaddal később a világszerte ünnepelt Bartókot lesöpörte a színpadról.

Portréjához hozzátartozik, hogy ő rendezte a Ferenc József után trónralépő IV. Károly koronázását, mégpedig nem mindennapi invencióval. Az eseményről maga számol be, talán legérettebb művében, az Emlékeimből első fejezetében. A kiemelkedő mozzanat a legszebben dekorált tisztek aranysarkantyús lovaggá ütése volt. A közönség díszmagyart öltött.

„Ezeknek — a leendő lovagoknak — persze nem volt díszmagyarjuk, ezeket nekem kellett felöltöztetnem, hiszen a koronázás kosztümtervezője is voltam. Rögtön tudtam, mit kell tenni. Nem öltöztettem fel őket. Jöjjenek úgy, ahogyan vannak, mintha a lövészárokból jönnének, csukaszürkében... És jöjjön be velük a koronázó templomba a harctér, a sáros, vizes éjszakák, az ágyúszó és a légnyomás, csillogjanak a blúzokon az arany és ezüst vitézségi érmek, melyekhez annyi vér és halál tapad.”

Később így folytatja:

„... És szólították az én embereimet... Egy kétrét görnyedő emberroncs emelkedett fel az egyik székről, két mankójára nehezedve ment a király elé... A mankós tiszt a király előtt már elvágódott volna, de tisztiszolgája odaugrott és elkapta.”

ötven ilyen emberroncsot ütött a király aranysarkantyús lovaggá. A botrány nagy volt, ámde hamar elült, mert IV. Károly még aznap este Bécsbe utazott.

„Az arisztokrata természetes útja — írja Ellés Endre —, hogy a forradalom ellen fordul, majd Bécsben, 1919-ben az ellenforradalmárok közé keveredik. De rögtön csalánkiütést kap tőlük és utóbb ő leplezi le legkegyetlenebbül — Heine szellemességével és Szabó Dezső brutalitásával — a bécsi ellenforradalom tolvaj hőseit. (Az Emlékeimből kötetben, a „brucki csata” leírása.)”

„Az érdektelen regény — folytatja Illés Endre — csupa pótolhatatlan betét: téli nagyvadászat, lóverseny, bál erdélyi kastélyokban, kis görögkeleti fatemplomok, a havas télen, párbajok, méneslátogatások, kastély-leírások, mulatozás a Park Klubban és mulatozások szeparékban, foglyászat és fácánvadászat, öreg dámák habos kávé- fogadásai, békebeli kolozsvári élet, képviselőválasztás nemzetiségi kerületben, nagy ebédek étrendje, vad kártyaterem, vad parlamenti csaták — és még legalább száz ilyen fejezet.”

Ezek a regény szerves részei, miért volnának hát „betétek”. Ha azok, akkor a Karenina Anna híres ilóverseny-jelenete is betét. Ezek a részletek nyilván azért „betétek”, mert dilettáns írta őket. Méghozzá „nagyméretű dilettáns”. Először arra gondoltam, Illés Endre azért minősíti Bánffyt dilettánsnak, mindjárt esszéje elején, mert sok mindenbe belefogott. Ám az esszé végefelé kiderül, hogy nemcsak Bánffyt tartja dilettánsnak, hanem Proustot, Lampeduzát, Kafkát, sőt, hogy a névsor ne legyen egyhangú, Csontváryt is. Persze, ha Proust, századunk talán legnagyobb, lépten-nyo- mon idézett, általánosan elismert írója: dilettáns, akkor ennek a szónak nincs többé értelme. S ez még pregnánsabban kitűnik, ha szemügyre vesszük Illés Endre érvelését:

135