Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról
„A világ észrevétlenül, alattomosan, lassan kiürül körülötte, a dilettáns író mindig magányos ember. Parafaszobában végzi, mint az emlékeitől fuldokló Proust... mindig szorongó magányban él, mert valamiképpen kiszakadt a közösségből... nem tudja áttörni a falat, nem tud viszatalálni abba az egységbe, ami az alkotóművész és a ráfigyelő megigézettek egysége... sohasem kapja meg a visszhangot, ami a befejezett alkotás ... feltétele.” Az egyik méltatója, Nagy Péter rosszmájú megjegyése szerint Illés Endre nagy mester abban, hogy mondatait úgy formálja meg, mintha gondolatokat tartalmazna. Ha a fenti eszmefuttatásra gondolt, fején találta a szöget. Nem helytálló Illés Endrének az az állítása sem, hogy a regény két részre „hull szét”. Miért hullana szét, amikor a főhősnek mind a politikai, mind a szerelmi pályafutásáról beszámol? A szerelmi történet nem kölcsönvett elemekből építődik, hanem szigorúan az arisztokrácia életformáján belül marad, azt ábrázolja. Abády Bálint gróf beleszeret a hol szőkének, hol feketének lefestett Milóth Adrienne-be — éber kritikusaink e színváltozást nem vették észre, holott, mivel életre szóló szenvedély fűzi őket össze, ezt a kettősség fölöttébb furcsa. Szerelmük életszerűségéről intim részletek tanúskodnak. Adrienne csukott szájjal csókol, habár már szült, tapasztalatlansága magyarázza, hogy a csúcsot bajosan és csak sokára éri el. Bánffy valószínűleg két nőismerősét olvasztotta egybe Adrienne személyében. Az intim részletek arra vallanak, hogy mélyebb benyomást a szerzőre a szőke nő tette, akinek „idomai hajlatában aranymoha” tenyészik. Kitűnő megfigyelőre valló részlet. Adrienne szeretkezési járatlansága férje rovására írandó. Illés Endre megelégszik annyival, hogy „őrült férjről” beszél. Holott Uzdy Pál egytike irodalmunk legizgalmasabban megírt alakjainak. Eleinte csak bizarr kedvteléseinek élő különcöt látunk benne, aki feleségét csak alkaknankint használja, s ilyenkor is kizárólag magára gondol. Fokonkint világosodik meg, hogy különcsége: őrület. Ez a késleltetett ábrázolás teszi Uzdy Pál alakját hátborzongatón félelmetessé. Az elért hatást egyébiránt Bánffy elrontja egy mikszáthian mindent tudó pszichiáter szerepeltetésével. A regényben hemzsegnek a jól (s rosszul) megírt alakok. Gerőffy Lászlótól, a túlírt kártyástól, a suttyomban meggazdagodó Azbej intézőig. Illés Endre esszéjének harmadik része Azzal kezdem, hogy a remekbe szabott esszé három részre nem „hull szét”, hanem oszlik. Az első részt nagyjából idéztem, a második rész, amit az esszéhez hozzáfűztem, a harmadik pedig arról szól, aminek Illés Endre valamilyen okból nem tulajdonított fontosságot. Mind a közönségtől, mind a szerkesztőtől bocsánatot kérek, hogy a tanulmány következő felében idézet idézetre hág. Mentségem, hogy a hitelesség kedvéért folyamodtam ehhez az eljáráshoz, másfelől az is a célom, hogy a Spenótban meg az Irodalmi lexikonban gondosan elhantolt író iránt fölkeltsem az érdeklődést, a végső érv pedig az, hogy a kivonat semmiképpen sem volna meggyőző. Elsőnek azt a részletet idézem, ami kizökkentett álmos közönyömből: „Nagyon távol, vagy félkilométerre a többitől, egészen magosán egy kőház, és ami csodálatos a havason, cseréppel van födve, nem zsindellyel. Minden ablakán vastag vasrács. Az egész telek körülkerítve erős kőfallal, hová a szél magos hófúvása dombokat nyomott föl. Bár az innenső gerincen voltak, túlnan három behemót kuvasz mégis rettentően ugatott hozzájuk. — Micsoda furcsa ház az ott fönn? — Valami Rusz Pantyilimoné — felelte Bálintnak Mézes Bandi. — Az költözött ide. E név hallatára Bálint fölfigyelt. Jobban szemügyre vette az épületet. — Aztán miért épített ilyen várforma dolgot? — Hát, instállom, nem tudom... tán hogy fél az emberektől. — Miért fél? — Hát... hát csak fél. 136
