Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Márton László: A kikanalazott Lycurgus (próza)
MÁRTON LÁSZLÓ A kikanalazott Lycurgus Η. B. emlékezetére Lycurgus, aki rövid uralkodásával bizonytalanná, rákövetkező hosszú törvényhozói ténykedésével kis híján boldoggá tette nemzetét, a mitológia és a történelem határán őrződött meg az emlékezetben, azon a ponton, ahol történelmünk megváltásra sóvárgó végtelensége belép az önmagába visszatérő idő véges világába; vagyis végessé teszi a világot. A hagyomány Lycurgusnak tulajdonítja mindama törvényeket, amelyek Spártát röghöz kötötték, vagyis végleg spártaivá tették. Némely történetírók nem átallják felsorolni Lycurgus állítólagos törvényeit, előírásokat és tilalmakat emlegetnek, vagyis azt sugallják: az állam attól vált boldoggá (helyesebben boldogítóvá), vagy legalább hatalmassá (helyesebben figyelemreméltóvá), hogy törvényhozója támogatott azaz tűrt, illetve tiltott. Mások szerint éppen ezidőtájt szűntek meg a törvények, s léptek életbe (a polgárokéba) egymásnak ellentmondó, cseppfolyós rendeletek, s vált az alkotmány költészetté, a költészet pedig fügefigyelők alázatos jelentéseivé; szokás erre bizonyságul felhozni hogy Lycurgus egyszer, a Múzsák templomától az Agora felé menet így szólt': „A törvény jó-e? Nem tudom. Vagy rossz? Nem kérdem én”*. Annyi bizonyos, hogy valamit művelt, és az is valószínű, hogy műve bevégeztekor Delphoiba ment, megkérdezni Apollótól, vajon intézkedései segítik-e az állam jólétét és boldogulását. Hogy Apolló mit válaszolt, nem tudjuk; de mivel Spárta lakosai közül senkinek nem volt oly magasröptű képzelnie, hogy a fennálló rendnél jobbat koholjon, Lycurgus, mielőtt elindult, megeskette a spártaiakat, bogy amíg vissza nem tér, létezni hagyják mindazt, ami reális; erre a társadalom annál is örömestebb esküdött meg, mivel minden személy, valamennyi képességével együtt, az általános akarat legfőbb irányítása alatt egyesül, és mindenkit testületileg az ösz- szesség elkülöníthetetlen részévé fogadunk**, másrészt ki-ki tudta jól, hogy a törvényhordozó most már irháját készül elhordani mindörökre. Így lett Spár- tából Görögország legelső állama teljes öt évszázadon át, mindaddig, amíg Lycurgus törvényei fennmaradtak (amiből következik, hogy azóta sajnos eltűntek nyomtalanul). A fent említett fantáziahiány ellenére sem volt Lycurgus közkedvelt, hiszen aligha könnyű szeretni azt, ami könnyen tűrhető, csak mert mérsékelt a kín és a kínzó. Történt, amennyiben hihetünk a feljegyzéseknek, hogy egy ifjú megfosztotta Lycurgust fél szemétől, más kútfők szerint főtt borjúszemeket lopkodott asztaláról. Lycurgus nem büntette meg támadóját, ellenkezőleg, belső szolgálójává fogadta, ő pedig, meggyőződvén gazdája szelídségéről és nemes jelleméről, túláradó hálájában beléfolyt, a szó legvizenyő- seb'o értelmében. Ez annál is inkább hihető, minthogy Lycurgus a vizek és az áradások nagy kedvelője volt. Neki tulajdonítják azt a mondást, amely szerint a tengerben uan a legtöbb víz, de legjobban a forrás csillapítja szomjunkát. Egyszer pedig, feltéve, hogy elfogadjuk a történetírói hagyományt, így szólt Héra templomából Dionysos templomába vonulvást: „A világ óvatosan * Tóth Árpád fordítása ** Kiss János fordítása 1243
