Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Márton László: A kikanalazott Lycurgus (próza)
halad, mert nem akarja rázkódásaivial kilöttyinteni az óceán színültig teli tányérját; vagyis amennyire álhatatlan a természet, annyira mozdíthatatlan legyen a társadalom.” Legeslegjóbban a jeget, főleg annak jégkorszakból visz- szamaradt rétegeit kedvelte a törvényhordozó, gyanítván, hogy ezek megszilárdult áradások, s hogy ők védenek meg a romlástól, senki más. E tiszteletreméltó vonzalomról önéletírásának egyik töredékében is olvashatunk: egy szép napon a Taygetus hegység termékeny lankáin lépdelt, a gerusia méltóságteljesen roskadozó tagjaitól kísérve, amikor hírül adták neki, hogy előző éjjel az egyik hegyoldal szép csöndesen belecsúszott a tengerbe, s most szőlőtőkék zöl- dellnének az ingatag habon, ha rég tova nem sodorta volna őket a portölcsért forgató Éurus. Ezen a ponton válik összefüggővé az élet rajzának e furcsán görbülő vonása: „Hallván a hírt, mindannyian lapátot és csákányt ragadtunk, hogy szemügyre vehessük a csodát. Csakhamar eljutottunk ama helyre, hol a part perpendikulárisan emelkedik Neptunus karjaiból mintegy C lábnyi magasba, majd, mintegy ezzel sem elégedve meg, további függélyék felé homlítja tömkelegét, amely, mint láttuk, bévül kristályosán tiszta jégrétegekből áll, s nem lehet egyéb, mint valaminő hatalmas földmélyi megrázkódtatásnak csillagokig vágyódó gyüredéke. Most láthattuk: a kettéhasadt hegyet'' — s bizonyára nemcsak ezt a hegyet, hanem a többit is —, amelyen bizonyos magasságig füvek virulnak és mohák bujáinak, de még Bacchus venyigéje sem képtelen gyökeret verni, alig másfél rőfnyi fekete föld borítja, és alóla tapintha- tóíag olvadni kezd az ősjég, amelynek elcsurogtával fokozatosan lesüllyed a hús talaj, és a mélyben boldogan vegetíál tovább. S a jégfalban — ez volt megfigyeléseink legtermékenyebbike! — kis hullák tünedeztek föl, barnák, csendesek, mint megannyi jól megtermett béka, hibernális dermedését aluvó. (Imádott Spártánkban él egy békafaj, amelynek egyes példányai két arasznyira is megnőnek; ezeket Anyuska Kisfiának nevezi családias erkölcsre fogékony illetve fogott népünk.) Kis csecsemők, életre-fajfenntartásra méltatlannak nyilvánítottak; ha nevet kaptatok is, legyen áldott a ti porhüvelyetek, létezni vágyástok egyetlen, ámde kézzelfoghatóan konzervált bizonyítéka”. „Glaciális menhelyükből kilazuló dermedt kis koloncaik egyszersmind azt is bizonyítják” — jegyzi meg bölcsen Lycurgus, akiről éppen önéletrajzának néhány helye alapján hihetjük, nemcsak nagyon bölcs, hanem kissé kövér is volt —, „hogy hajdanán Spárta megvolt a föld mélyében is, mi több, nincs kizárva, hogy a föld alatt is mi magunk voltunk és vagyunk, de Spárta, mint a jég, az istenek magasába tör, s ez legalábbis annak jele, hogy az állam felbomlásától sem kell tartanunk, hiszen a jég, tapasztaltuk, visszavonásig tartósan konzervál.” Ezek után aligha meglepő az a mindeddig meg nem cáfolt hipotézis, amely szerint Lycurgus elsősorban húsleves volt. Elvégre kevés médium (közeg) egyszerre annyira tartalmas és jellemszilárd mint a húsleves, amelyben éppúgy megvan a törvénykezéshez kellő keménység, ahogyan spiritusz is lobog benne; a velő sem szokott hiányozni belőle, hiszen elméjét metszőnek vagy legalábbis beretvaélesnek szoktuk mondani. Hogy Lycurgus miképpen veszett (vagyis nyilvánvalóan: fogyott) el, miután eldöntötte, hogy nem tér vissza Spártáha, arról megoszlanak a vélemények, miként arról is, hogy mik vagyunk, feleim, poron és hamvakon innen. Tekintve szilárdságunkat, keménységünket, más efféle tulajdonságainkat s mindenekelőtt befolyásunkat a világ dolgaiba: hihetőleg magunk is húsleves vagyunk, vándorló bőrtömlőkben; éppannyira vándorló, mint amennyire könnyen emészthető folyadék. Vajha magunk is izzadhatnánk új törvényeket, vagy legalább feloldódna bennünk a meglevőeknek sava-borsa! 1244
