Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
Hát igen, az én emberideálom elég romantikus figura. Az a cselekvő ember, aki megismerni a helyzetét, az adottságait és képességeit, és aszerint él, és a helyzetén aszerint változtat. Azt hiszem, a Mészöly-idézet nagyon helyénvaló volt, amikor erre kérdeztél rá. Kisebbségi körülmények között az ember hajlamos légvárakat építeni, pedig ezt a luxust, éppen ezt nem szabad megengednie magának. Azért, hogy ahhoz az idézetben említett kifoszthatatlansághoz el tudjon jutni. Mert akkor vagy szabad, ha nincsenek illúzióid. Tehát nem hitegeted magad, hanem felkutatod azokat az értékeket, amelyek kikezdhetetlenek, amelyekre felépíthető egy nemcsak egyéni, hanem közösségi (nemzeti) értékrend is. Ha nem szolgáltatod ki magadat a képzeletednek és az illúzióidnak. Ha megtalálod azokat az értékeket, amelyek nem manipulálhatók, amelyek nem függenek semmilyen konjunktúrától, alkalmi lelkesedéstől vagy vakhittől. Ez okot adhat a reménységre. Tehát az ilyen önelemzés vagy önmegismerés nem vezet feltétlenül cinizmushoz, vagy nihilizmushoz. Ez persze így nagyon elvont, de hát ezek a fogalmak, hogy szabadság, meg remény, meg illúzió, szintén elvont fogalmak, és rengeteg értelmezésük volt és van. Az említett novella végén az is elhangzik, hogy a „szabadság remény nélkül nemcsak erkölcstelen, hanem elviselhetetlen is”. Hogy érted ezt? Nehéz ezt az elbeszélés kontextusából kiragadva magyarázni. Arra gondoltam, hogy a nihilizmus szabadsága egy nem elviselhető szabadság, mert hiányzik belőle a remény. S az olyan szabadságfogalom, amelyből a remény mozzanata hiányzik, erkölcstelen és embertelen. A remény ad méltóságot ennek a szabadságnak. Engedd meg, hogy ebből a nagyon elvont szövegből kiindulva valami másról beszéljek, ami talán egy másik irányból világítja meg azt, amire gondolok. Tegyük fel, hogy a csehszlovákiai magyarság úgy ahogy van, mint közösség, mint az egyik közép-európai etnikum, megszűnésre van ítélve. Erre elég sok jel mutat, például az, hogy a magyar iskolába járók száma csökken, hogy elég sok itteni magyar ember nemigen látja az értelmét annak, hogy a magyarságát megtartsa. Tegyük fel tehát, hogy elkövetkezik a történelemben egy pillámat, száz vagy százötven év múlva, amikor ez az etnikum megszűnik. Azt azonban nem állíthatom abszolút bizonyossággal, hogy ez így lesz, noha ma, ebben a pillanatban ilyen a tendencia. Ahhoz, hogy bármit állítsak a jövőről, jósnak vagy sámánnak kellene lennem, és én a jósokat, a sámánokat, a kártyavetőket nem kedvelem. Tehát nem fogadhatom el az olyan érvelést, hogy itt magyar kultúrát úgysem érdemes csinálni, mert annak nincs semmi perspektívája, meg nincs is értelme. Viszont úgy gondolom, hogy mindezekkel a dolgokkal nagyon is komolyan szembe kell nézni, akár egy olyan hipotézissel is, amelyről az előbb beszéltem. Tehát a gondolkodásnak egy olyan szabadságát tartom kívánatosnak a magunk számára, amely a legnehezebb kérdéseket is fel meri tenni, méghozzá önáltatás, olcsó vigaszok vagy kétségbeesés nélkül. Azért van szükségem a szabadságra, hogy a gondolkodásnak maximálisan tágas teret teremthessek. Csak az ilyen kifoszthatatlan szabadság adhat erőt a munkához, az pedig, hogy dolgozol, abban benne van az is, hogy remélsz. Remény nélkül a szabadságnak nincs értelme, tehát elviselhetetlen. Elviselhetetlen, mert értelmetlen. (Pozsony, 1986. november) 1226
