Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

„Nem volt könnyű dolgom. Az anyósom kezdetben a kisujj át sem volt hajlandó mozdítani az érdeketekben. Utálta a szüléimét és az apádat is, ami, csak úgy mellesleg mondom, az ismert előzmények után egyáltalán nem róható fel neki.” így tudtam meg, hogy apám csak valamikor negyvenöt telén jött meg az amerikai hadifogságból, a nagyapám pedig éppen azon az őszön özvegyült meg, s attól a naptól fogva mély depresszióba esett, mindennap kijárt a temetőbe, s Ödön bácsi attól félt, hogy megháborodik. Aztán amikor össze­állították az első (listát a kitelepítendő családokról, azon apám és nagyapám is rajta voltak. Majd levették őket a listáról, aztán újra föl, újra le, miközben apám az egyik pillanatban menni akart, a másikban meg azt mondta: aki hoz­zám nyúl, annak kést szúrok a hasába. Erre aztán följelentette valaki. „Én pedig könyörögtem az anyósomnak, reszlovakizáltam, mindent elkö­vettem, ide hiába, mígnem kijelentettem, ha elviszik őket, akkor én beadom a válópert, és fölvétetem magam én is a listára. Apád pedig semmiről sem tudott, de nem is akart tudni. Amikor nes'zlovakizáltam, azt üzente, hogy ne kerüljek a szeme elé, mert leköp . .. Aztán eltörte a lábát, kórházba került, én pedig 'elutaztam Pozsonyba, s azt mondtam, én ellenálló voltam, Szemere Lász­ló a testvérem, hagyjanak neki békét. Apád azonban csak az isteni gondvi­selésről hajlandó tudni: ha akkor nem törik el a lába, satöbbi. Ó, az apád!.. Nos, mit mondhattam erre! Nagyapám később felakasztotta magát, pedig itthon maradt (de italán éppen azért), nagyapádnak az agyára ment a rend­szerváltozás, felelte erre az apám, mert rendes, katolikus ember, ugye, nem vet véget önkezével az életének. Én nem ismertem a nagyapámat, nyolchóna­pos voltam, amikor az udvari mosókonyhában felakasztotta magát. Békeidő­ben, amikor nem verik le mindennap az ember veséjét, nem küldik lövészárok­ba megrohadni, nem csapják a falhoz csecsemőkön! gyermekét. Csak jóval később, felnőttként értettem meg a nagyapámat, akit sohasem ismertem, s aki talán egyszer-kétszer kicserélte a pelenkát a szaros seggem alatt. Micsoda érzéketlenség, micsoda tapintatlan visszavágás! Elvégre Ödön .bácsi a bőrét vitte vásárra értünk. Az öregúr pedig mindezt semmibe vette, az öregúr to­vábbra sem fogadta (be a menyét, az öregúr továbbra sem bocsátott meg. Nem bocsátotta meg, hogy most már a lekötelezettjük is llett, hogy a kisebbik fia azzal tetézte az árulását, hogy még meg is alázta őt. Nagybátyám halálosan megsebezte, amikor ellopta a mártírium glóriáját a feje fölül. Nos, ekkor egy időre elegem lett a Szemere családból. Hát igen, Ödön (bá­csi nagy ember volt, igazi nagybáty, big (brother, és később minden összekötte­tését felhasználta, hogy felvegyenek engem az egyetemre. Miitagadás, Ödön bácsi imponált nekem egy kicsit, s néha még a fenntartásaimról is megfeled­keztem. De hát ő sokaiknak imponált, kivált az asszonyoknak, ámbár vissza­élésekről e tekintetben (a szépasszonyok tekintetében, illetve tekintetéért) nem volt tudomásom. Ödön bácsi nem volt szép férfi, de roppant megnyerő modo­rával (majdhogynem gyanús tulajdonság ez azokban a körökben a korai, középső és kései kultuszkorszakban, s némi puhulással, lágyulással, meg- és le­ereszkedéssel, ám semmiképpen sem petyhüd'ésel mind a mái napig), .és előkelő viselkedésével -sok báimulót 'és tisztelőt, ,s nem kevesebb ellenséget szerzett ma­gának. Joggal mondták itt is, ott is, súgták-búgták éber fülekbe, régen nya­kán lenne a (kötél, ha nem állna mögötte az anyósa, aki előtt .bezzeg kaptákba vágta magát minden rendőrőrmes'ter, s a polgármester ás az ajtóig elébe jött, ha valami apró-cseprő ügyben nagy dérnefl-durral berontott hozzá. Ó, a nagy­1218

Next

/
Oldalképek
Tartalom