Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

bátyáin, ő egészen más volt. Apám szerint az akkori kívánalmaknak megfelelni akarván, napokon ált gyakorolta otthon a plebejus fellépést, a leghalványabb eredmény nélkül -persze, mintha egy nehézsúlyú -birkózó balettcipőben egy -kavics-domb .tetején piruieltitezinl próbálnia. De ahogy ia -hidegháborús szelek múltával az ilyen kívánalmaik szigora enyhülni látszott, úgy kezdett az ő nem plebejus jelensége megtűrt modorból mintává előliépnii. Sok -f-igyelemreiméltó tulajdonsága volt Ödön bácsinak, amelyek időről időre jól kamatoztak, s gyarapították a tekintélyét, ha akarata, ha nem. Személyes varázsa volt, amely mintha a lélek mélyéből -sugározna, s a legcsekélyebb színlelés és erőlködés nélkül el tudta érni, hogy szavát, ígéreteit, véleményét szentárásnak vegyék, el tudta érni, hogy barátok és idegenek, fiatalok és öregek bátran kitárulkozzanak előtte, s a bizalmukba fogadják, miközben ő legföljebb megértőén m-o-solyog, vagy mond halkan néhány közömbös, őt semmire sem kötelező jó szóit. Amikor nyakkendőt kötni a legelvetemültebb reakciósok 'is legföljebb éjszakára, ágyban, párnák közt mertek, s vidámnak lenni még „jobb” helyeken is ildomosnak látszott gyanakvó szomszéd, eate becsöngatő postás, látogatásra bejelentkező tejfö-lösszájú tanító előtt, Ödön bácsi akkor is olyan önérzetesen -és mégis kecsesen hajította ki ,az inggallérját, hagy abban tönteltést csak a minden hájjal megik-ent, mindig és mindenhol áskálódó 'ellenség szimatolhatott. Ha -pedig olykor elsütött egy frappáns, szatirikus vü-caat az imperialisták rovására, hangját -akkor is némi rezignált visszafogottság -fátyolozta, mintha azt mondaná: ne hahoitázzunk olyan harsányan, mert az nevet a leghangosabban, -aki fél.

A hetvenes évek elején, amikor egyszer hazalátogattam Pozsonyból, -apámat és nagybátyámat ,a kerti asztalnál -leptem m-eg. Sakktábla fölött merengtek, nem vették -észre, amikor beléptem a kerti -kiskapun, s amikor rájuk köszöntem, úgy kapták fel mindketten a fejüket, kissé félénken, mint akik a hámlevő napjaik háborítatlan nyugalmát érzik veszélyeztetve nemcsak az utcáról betévedő idegentől, hanem még a ritkán látott, s máskülönben -örömmel üdvözölt családtagtól is, hisz ki tudja, miféle híreket hoz. Bevallom, végigfutott a hátamon a hideg, s baljós gondolatok sora fordult m-eg a -fejemben, amelyek ugyan velük kapcsolatos gondolatok v-oltak, -mégis elsősorban -énrám vonatkoztak. Sietve 'dtithagytam őkét, és bementem a konyhába, hogy üdvözöljem anyámat. Arra gondoltam, hogy valamikor harminc vagy harmincöt évvel ezelőtt ugyanettől az asztalitól -keltek föil, hogy élválijianak az útjaik, s most ugyanehhez az asztalhoz érkeztek meg, s az egyetlen fontos dolog, amiről -beszámolhatnak -az, hogy megöregedtek, hogy néhány -fiút és lányt nemzettek, -akik lélekben már régen -eltávolodtak tőlük, akikkel szót -érteniük nehezebb, -mint sok nem vérrokonn-ail. A többi mind nem f-ontos, gondoltam, a többi mind rúgkapálás volt, siklás az árral, vagy néhány erőtlen, kapkodó kar- csapás az árr-al szemben. Restelkedve vallottam b-e magamnak, hogy bár szeretem őket, sokszor emberfeletti -erőfeszítésembe kerül, hogy ne úgy nézzek rájuk, mint ahogy az ember az egyszer s mindenkorra befejezett dolgokat szokta nézni a mából, tárgyilagosan, -részvét és könyörület nélkül. -Elszakadásom tőlük befejezett tény volt már. N-em láthattam őket csak úgy, mint két békésen sakkozó öregembert, ami megindító látvány -(mint ahogy az öregség mindig az), -de úgy sem mint apámat és nagybátyámat (persze úgy is, de ne-m ez a lényeg), hanem mint az emlékeimet, eleven, járó-kelő, kérdezgető, intő és feddő emlékeket, mint dolgokat (ez volt benne a legborzasztóbb), amelyekhez egykor közöm volt, s noha közöm van hozzájuk ma is, csak mint eleven em1219