Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
mint az okosság, naprakészség és tehetség együttvéve. Ödön bácsi, amennyire az elfogultsága engedte, igyekezett megőrizni azt a mérlegelő tárgyilagosságot, amit nemcsak a testvéri szeretet diktált neki, hanem az önigazolás szándéka mellett az igazságszeretete is. Ennek tükrében kötözködésnek tetszett apámnak az a visszatérő vádjia, hogy Ödön bácsi a politikai szimatját követve választotta egy munkásasszony lányát hitveséül. Hiszen már a háború első éveiben udvarolt neki. „Még Sztálingrád előtt, öcsém!” Jó, jó, jegyezte meg erre ironikusan az apám, az ilyen szerelmi kirándulások az alsóbb nóposztá- lyokba sosem számítottak véteknek, s az ő kapcsolatuk sem volt kezdetben több, mint amikor a nagyúr belecsíp a mosónője farába, aztán még enyeleg vele tíz percet, amíg a lúg csípős szagától, amelyhez nincs szokva a szeme, ki nem buggyan a könnye. Úgyhogy hagyjuk a dajkamesét, az enyelgésből Sztálingrád után lett nagy szerelem, a mi szerény részvételünk a második világháborúban. Viszont az esküvőt még a német megszállás előtt megtartották, március 15-én, hogy némi nemzeti színezete is legyen a dolognak, amely nagy szenzáció volt, nagyobb, mint a pár nap múlva bekövetkezett csendes megszállás, mert mit a németek! Kik azok a németek?! Valahogy elrendelésszerűan jöttek, kicsit ugyan mindenki meglepődött, hogy hát itt vannak, de mintha csak egy vándorcirkusz-társulat ütötte volna fel sátrait a főtéren előzetes bejelentés és reklámozás nélkül, míg viszont Ödön bácsi esküvője az egész várost felbolygatta, hiszen azon a vőlegénynek isem a szülei, sem a bátyja nem jelentek meg. Tüntető távolmaradásuk az esküvőről nagy esemény volt, s beszédtéma a következő napokban és hetekben. Családunkban az esküvő tabu maradt még sokáig. Amikor például egy nálunk vizitelő, erdélyi származású, liberális ember hírében álló tiszt, valamilyen százados tapintatlanul afelől tudakozódott, vajon Ödön bácsi házassága politikai demonstráció-e, a családfő, Ödön bácsi apja, vagyis a nagyapám válasz helyett zord hangon kérdéssel felelt: miféle házasságra gondol, százados úr, az én fiam nőtlen, ha valaki, hát én igazán tudom. S így ment ez mindaddig, amíg Ödön bácsit egy május végi napon el nem vitték. Pedig nagybátyám eleinte mindent elkövetett, hogy elfogadtassa családjával a döntést. Amikor egy ízben elvitte hozzájuk a feleségét, se a nagyapám, se a nagyanyám nem 'bújt el előlük. Úgy fogadták őt, mint máskor, semmi jelét nem adták, mintha haragudnának rá. Ki ez a kedves lány veled, még ezt sem átallották megkérdezni. Kitakaríttattuk a szobádat, a cseléd áthúzta az ágyneműit, kicseréltünk egypár bútorit a szobában, de azért nőket ne hozzál fel. Apám pedig, valahányszor találkozott velük minden alkalommal bemutatkozott Ödön bácsi feleségének, mintha memóriája valamilyen gyerekkori fejreesés következtében jóvátehetetlenül megsérült volna. „Emiatt kénytelen voltam egyszer felpofozni az utoán — mondta Ödön bácsi. — Ö visszaütött, így hát összeverekedtünk. Szép kis botrány lett belőle. Polgárháború a Szemere családban, mondták kárörömmel a icsalád ellenségei.” A harag maradt negyvenöt után is, és a helyzeten mit -sem változtatott, hogy Ödön bácsi volt az, aki a családot megmentette a széthullást ól. Mert rosszul állt a szénánk, mindnyájunké, egyedül az ő szénája állt valamelyest, na nem jól, inkább csak úgy közepesen. Egy (Szemerének negyvenötben akkor sem állhatott egészen jól a szénája, ha egy évvel korábban a németek elhurcolták, s egyszerre mindenki a nyájasabbik arcát fordította felé. Egyszerre mindenki élet iés .halál urának látta őt, s ebben is volt egy kis túlzás. Ödön bácsi, annak ellenére, hogy belépett a kommunista pártba, alig^alig tudott megmenteni bennünket a kitelepítéstől. 1217