Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tandori Dezső: Álomhatár és más elbeszélések
írni már, a boldogtalan erejű képre, és hazaértünk, álom után, több határon át, ezt is lehetne, és csak egyiküket leltük, a beszélgetésekben nem lelem, mi lett a kutyával, aki még abban az udvari lakásban várta mindig, vagy lehet, ott lakott végig Pilinszky, nem tudom, csaknem húsz éven át alig találkoztunk, de ez semmit sem jelent, pontosan tudható, ott várta a kutya a fotelban, nappal, mesélte egyik beszélgetésünkkor Pilinszky, ez nem tudom, hányban volt, kialudta magát, most rá gondolok, ki ez a rá, Némó, aki már nem volt meg, mire hazaértünk, csak Szpéró volt meg, Szpéró, a híres Szpéró, a túlélő, ő is eléggé ragacsosan, csoda volt mégis, hogy akadt, aki vállalta őket, Némát és Szpérót, és nem volt csoda, hogy Némót akkor, odaadva őt Szpéróval négy hétre, lesz, ami lesz, vagy éppen azért történt így, mert hittem abban, hogy van eljárási módunk, amely szerint aztán nem az lesz, ami lesz, ezért hoztam haza, nagyon nehezen, a teljesen elárvult, minden verébre kapaszkodni próbáló, a lábán megállni nem tudó rejtélyes Némót a bokrok közül, a parkból, a máig is feladhatatlan etető terepen), ta., jav., lesz, ahol az elhibázott szó után pontot teszek, másutt nem, ez nem attól függ, hogy a kutya kinéz-e, tegnap olyan sár volt, december húszadikán, hogy a cipőm beleragadt, másutt a cipőm peremén át egyszerre folyni kezdett a lé, mint aki látszikot nem ismer, a látszik az a cédula, amely rá van ragasztva mind a cipőkre, hogy csak mérsékelten vízállónk, ez a látszik, ezt nem ismerte egy pocsolya tegnap a visszavett teljes etetőterepen, a széles karimájú kalap sok volt, a pulóver sok volt, a kabát bélését letettem pár napja, de a vastag kord ing is sok volt, a tíz kiló eleség és a hat kiló könyv, vittem, külön szatyorban, el-eldob- tam a hó alól nem vártain előtörő, visszatörő vizes fűre, sáros levelekre a könyvekkel a szatyrot, karácsonyi ajándékok voltak, és amikor végre átadtam őket, valami portán, nem tudom, akkor váltak-e azzá, akkor váltam-e ajándékozóvá, vagy akkor voltam az, amikor szentségeltem, amikor gonddal egy-egy fa törzséhez támasztottam a szatyrot, hiszen ezek a könyvek végigjárták velem az 1,3 km-es etetőterepet, mely annyi minden, ez az etetőterep, az, hogy nem lehet feladni, évről évre feladnánk, feladnám, de nem lehet feladni, mert nemcsak etető terep ez, hanem környék is, a lakásunk környéke, erre kell menni, itt kell hazajönni, és a tavalyi, a tavalyelőtti, a még régebbi etetőpoharak ott himbálóznak koszosán az ágakon, tavasszal nem látszanak a lomboktól, most madarak járnak rájuk, üresen is, ezt láttam két hét múltán, amikor a feladhatónak vélt, „némós” tereprészen véletlen kényszerűségből keresztülvágtam néhány napja, elértem a buszt, és a busz peronján éreztem: még mindig behúzom a fejem, még mindig nem bírok széjjelnézni, másnaptól visszavettem a teljes terepet, a teljes kényelmetlenséget, a bővebb lehetőséget, a latolgatni való esélyeket, mi várható, hol lesznek megint madarak, ezek egyszerűen éhezők, s milyen éhezők, lesz-e királyka, ökörszem, cinke biztos, rigó nyilvánvalóan, és verebek, mint Szpéró, Samu, Éliás, Böbe, Pipi Néni, Némó nem volt meg, nem lesznek meg majd, vajon kutyánk lesz-e utána, van-e bármi ilyen egyszerűen, hogy majd kutyánk lesz, egyáltalán, messze (járok ezen a teljesebb terepen, ahol most itt tartok, messze attól, ami „ez lett volna"), a „messze” utáni járójel: hiba eredménye, fölöslegesen zártam, ki is kellett nyitnom utólag, oda fért a jel, a zárójelek nem etetőpoharak, nem tojások, s erre nem is érek rá, rohanva írok, rohannom kell épp a másik szobába, ahol Böbe, aki éhen halt volna, ha nem vesszük magunkhoz épp abból az utcából, ahol régebben, amikor még egyetemre jártam, Pilinszky lakott, és talán ott volt, amit az egyik beszélgetésben elmond: „egy szép napon arra ébredtem, ez volt 59-ben ..., hogy újra megjelent a kötetem”, ugyanis tíz évig nem jelent meg kötete, akkor megjelent, az hitte, mindenki elfelejtette őt, s az unokaöccse felment egy reggel, „mert még akartam venni néhány példányt, és azt mondja, már elfogyott”, talán abban az utcában volt, talán nem, nem akarta elhinni, nem akartam elhinni, hogy Böbe, vagyis akkor, „egy veréb”, abból az utcából kerül ide, nem, dehogy Pilinszky miatt, ő az eszembe se jutott akkor, ez csak most jön így össze, hanem hogy a Csarnokkal szemközti térről, azt hitte, teljesen elfelejtették, és azóta van egy mély, „érzékeny és megható” kontaktusa olvasókkal, akikről tulajdonképpen nem tudja, hogy kiesd., jav., kicsodák, a Csarnok előtti tér sűrű aljnövényzetébe jól lehetett kenyeret szórni a verebeknek, és ők voltak a Csarnok-tér verebei, de függetlenül minden irodalomtól, bevs., jav., bevásárlástól, hazajövési nehézségektől, a döntés nehézségeitől, hogy rátegyem magam 110
