Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tandori Dezső: Álomhatár és más elbeszélések
a futószalagra, villamoson haza, vagy a Váci utcának vágjak neki, amely szintén elsivárodik valahol ott az Angol-kisasszonyok Temploma környékén, ezt most így írom, vagy előbb, és teljesen mindegy, hogy anyám ott járt iskolává, jav., iskolába pár évig, nem mondhatom, hogy „nagyvonalúan” járkálnék ilyenkor a városban, minden rondaságában, mely nem vonz, nem is taszít, minden lehetőségében, amely, Szpéróék miatt, és ez különös szerencse, egyetlen lehetőségem, és a budai oldalt eszembe nem jutna járni, magamban, az séta-féle, azt csak Másikunkkal teszem, ezeket a fogalmakat az ember valami szorításban érzi már természetesnek, itt jön az a határ, ahol valami álommal saját magát csapná be, aki a vélt nagyvonalúságnak engedne, például: a húsz kiló búza, kenyér, szotyola helyett, a hazahozás helyett, nekivágnék a budai hegyeknek, a párkányon most negyven-ötven ilyen tényleges éhező foglal helyet, nem mohó, inkább buzgó hátak, s valóban, mintha felbuzognának a párkányon, negyven—ötven verébhát, és ahogy nézem őket, a távoli csillagoknak az a nagyvonalúsága van meg bennem, mindjárt kiderül: „térbe és időbe”, ebbe születtünk bele, „s amíg nem vagyunk legalább olyan nagylelkűek, mint a természet.. ezt nem folytatom, mert így is, ellenkezőjeként is igaznak érzem, de mit akartam elmondani a csillagkr., jav., a csillagokról és Posziról, a poszátánkról, akivel az imént kettesben maradtam, mert Másikunk Poszi kalitkáját tisztítja kint, „mindig éreztem, hogy tőlünk ötmillió fényévre egy csillagon a világ legszebb hajnalai játszódnak le minden publicitás nélkül, halálos precizitással, évmilliók óta, tökéletes és fáradhatatlan rendezésben”, s hogy amíg a szellemi élet, ha korántsem is a mennyek szellemije, nem lesz legalább valamelyest hasonlatos e nagyvonaló., jav., belecsörgött a telefon, e nagyvonalúságnak a lényegéhe., jav., zavar, hogy valaki épp telefonálni akar nekem, lényegéhez, nem vagyok nagyvonalú ehhez a telefoncsörgéshez, addig, nem tudom, mi lesz addig, de ez nagyon igaz, és mégis, íme: a kalitkát Másikunk kivitte, és itt bent sor került a szokásos Heti Találkozásra (Poszi kalitkájának ilyen tisztítására, most a telefon újra becseng; ezek roncsok, amiket létre lehet hozni, az írások, mert Poszi, Szpéró, Samu, Éliás, Böbe, Pipi Néni, Csúcsú, Icsicsi, Papagállj! miatt mindig itt vagyok, „elérhető” vagyok, senki sem gondol rám nagyvonalúságn., jav., nagyvonalúságban, vagyis bárki cselekedhet kisvonalúságban, és lehetetlen is lenne, nem „itt” lennem ebben a lakásban, ennek a telefonnak a nem-csillagvég-te- rében, hetente kerül sor, Posi, jav., Poszi kalitkájának erre a tisztítására, és Poszi igen álmosan élénk madár, gyors, de kevésre vállalkozik, nem olyan idomult, mint a verebek, a papagállj!, a zöldike, nem oly gyors villámszerű, mint a cinke, lesi, aki, olvasom, ha bizalmas, ha nem tart veszélytől, a legélénkebb, mindent észrevesz és téli etetőnk legbuzgóbb vendége), Poszi, írom, most már elszakadva a tagolás emlékétől, ilyenkor, hetente egyszer, a poszátákra (tudottan legalábbis) nem jellemző barátkozást folytatja, együtt akar lenni, várja, hogy kezem nyújtsam neki, a fotel karfájáról akkor ő átlép a kezemre, ez verebeknél semmiség, Böbéről például ez jutott ma az eszembe: micsoda különbsége az érzékelésnek, Istenem!, ahogy Böbe, amikor az ő kalitkája „tisztult”, szabadon volt a többiekkel közös térben (nála ez így van bevezetve), Böbe, aki vad maradt, félig, de nagyon barátkozó, másrészt, és Szpéró kalitkáján szeret tartózkodni, és nem verekszenek össze, de Szpéró lesi bent- ről, mi fenyegeti esetleg mégis, én pedig nem gondolnám, hogy Szpérót megsértem, nem gondolom, hogy megsérteném, azzal, hogy Böbét a kezemre veszem, ráborítom a tenyeremet Böbére, a rács küloldalán, Böbe így a tenyerem alól néz a Szpéróhoz, és mielőtt izgalmában elkezdene melege lenni, mert Böbének hamar az lesz, belecS., jav., belecsíp néhányszor a kezembe, vagyis az odúba, vagyis nem tudni, milyen nagyvonalúság jegyében vagyok én most Böbe által valaki és valami, abba (ebbe a valakibe és valamibe csíp bele, eligazgatja, mint odú részét, mint társat, megbizonyosodik létének verébhelyességű módozatáról, vagy nem tudom!), és nem ugyanarra gondolunk, nem tudom, ő mire gondol, én arra, hogy egyetlen rossz negyedmozdulat, és halálos sérülésre szorítottam a fejé., jav., a fejét, a begyét, a hasát, teljesen más nagyvonalúságok és rettegések terében és idejében vagyunk, és nem tudom, Poszi mit gondol, amikor őszön,te és tavaszonta (talán egyre kevésbé!) vándorolni kezd, mert Poszi vándormadár, és a kalitkában estente elkezdi magát olyankor ide-oda verni, és nem lát, lámpa kell neki, de lámpa a többiek miatt nem éghet, 111
