Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tandori Dezső: Álomhatár és más elbeszélések
TANDORI DEZSŐ Álomhatár és más elbeszélések Most, hogy a tegnapi levél az eszembe jut, hogy aki írta, írja, „persze”, hogy ő „sem” kapott állást (olyan állást stb.) az egyetem után, de valami főbb, látszólag mellékesebb képességével épp hogy meg tudta keresni azt a kenyeret, amire, mondjuk, az ún. lélek föl nem kenhető, milyen is lenne az, mégis!, beszállhatott valamibe, mondjuk, ahogy én gomboztam, s a pályaválasztás és a pályátlanság egy-egy évében, némely határon tettem ezt, ő is másféle pályán tevékenykedett, mint amilyenre a diploma azért úgy betűje szerint jogosít, ahogy elgondolom ezt, s abból az alkalomból, hogy közös munkákban veszünk részt, dolgozom „neki”, s ő levélben mindezt az öröme jeléül mondja el, és válaszul mintegy ama rokon kezdeteinkre, nem kérdés, nem volt ott semmi kérdéses, volt az, hogy (hogy csak a magamét mondjam), és, persze, a legkevésbé azt állíthatom most már, hogy „tudnám, hogy is volt”, az ún. diploma, ami jogilag mégis maga a csak-és-épp-az-ami, ahogy egy edző menesztésének ténye, lehet vitatkozni rajta, lehet nem szeretni, de jogi tény, olvasom, aztán elteszem inkább az újságot, és a levélen gondolkodom, e pályatársam levelén, meg hogy volt az, amikor egyetlen éjszaka maradt csak a diploma megszerzéséhez mégis minimálisan szükséges zárómunkálataim elvégzésére, a „szakdolgozat” megírására, és ez a szakdolgozat nyelvészeti tárgyú volt, hogy nyelvészetből írásbeliznem ne kelljen, nem is tudom, szigorlat volt-e a dolog neve, írásbeli szigorlat?, ne kelljen megtanulnom a számomra megtanulhatatlanniak rémlőt, és most ezért rémlik úgy, hogy az egyetemen nem is tanultam semmit, jártunk a Belvárosiba, de nem lettünk (kik is?) „társaság”, és nem lettem társaság tagja, jártunk az Anna presszóba, de nem lettünk életének része, én nem, semminek se lettem a része, és az, hogy önmagámnak az egésze volnék, ott, akkor annyira ködösnek tűnhetett, nem is mondom, hogy „fel”, tünedezhetett fel s le, mint amilyenek az Illatos út ködei voltak, 1962 novemberétől, a nevelőtanári állás ellátásának kötelmeivel, Pilinszky János stíluseszközeiről írt négyes szakdolgozatom birtokában (a többieké mind ötös lett, de én az enyémért egy Budapest-bajnokság döntőjét adtam oda, így ki tudtak éleződni az események, ugyanarra az éjszakára esett a szakdolgozat mentőöve, stilisztika, az nyelvészetnek y., jav., számított, meg lehetett úszni vele valamit, Pdlinszkyt jól ismertem, de amikor a dolgozatot írtam, egyáltalán nem volt köze neki ahhoz, a költészet ott életmentés volt a javából, az időmet, a csakugyan nem a gyakorlatinak látszó jövőm építésére szánt időmet mentette meg az, hogy a költőnek képei, hasonlatai voltak, az Apokrif, az Impromptu, az Aranykori, jav., Aranykori töredék az „övé” volt, megvásároltam 1959 valamelyik telén, az év elejin, az év végin, nem tudom, kivillamosoztam érte az Illatos út tájékára, valakit meglátogatni, és a villamosféleség peronján, amilyenen aztán három-négy év múlva ezerháromszáz forintos fizetésem jegyében hazatéreget- tem, változatosabbá tettem a hazautal, hogy busz helyett villamost választottam, pedig nem értem rá, éjszakás szolgálat után például, méis, jav., mégis, húzni akartam valamiféle időt, most, már halála után megjelent könyvében, beszélgetései között olvasom arról a kötetről) (Harmadnapon) (: itt mintha a Hold mellé két esthajnalcsillag jött volna fel, mondjuk, mint ha kutyája is lenne a csillagnak, s a kutya, valahogy úgy képzelem, ahogy a Lengyel Bolt képeslapján a hosszú fejével azt a valamilyen kutyát, aki a nagyapám állóórájának támasztva áll, és az óra is, nem támasztva semminek, a csillag nagyon Pilinszkyk, jav. Pilinszky-kép, de hát kié nem, egy határon túl, hazafelé, amikor utoljára hagytuk itt őket, 1977-ben, Másikunk és én, hazafelé „igyekezvén” a karsztból, láttuk a csillagot, elaludtunk, ma így lehetne 109
