Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Kodolányi Gyula: Kis Bestiárium (prózaversek)
A vadász leteszi a telefonikagylót, és Szép-s-Jó Francira gondol, aki órákat ül a magaslesen, hajnalban vagy alkonyatikor, és már szinte sose lő, legfeljebb egyet-egyet egy szezonban (a húsért, arra, amelyiknek meglátja a pillantásában, hogy már lejárt .az ideje). A távcső segít: a távcsőben lelepleződnek az önfeledt pillantások, és megrendítően világos, hogy vad- disznóságuk nem nekünk szól, merő paranoia volna mindig magunkra vonatkoztatni. Ki kell kerülni őket, hacsak éppen nem ránk vadászik a bennük megnyilvánuló (beléjük tévedt) hatalom. Van azoniban kritikus vaddisznósűrűség, amikor már a legéberebb vadász sem tudja kikerülni őket. (A kukoricában tett kár ehhez képest semmi). De erről többet máskor. Normális vaddisznósűrűségnél meg tudjuk őrizni emberségünket (most nem nevezve meg a magunk kilétét, avagy mitikus formáját avagy totemállatát), s hűek tudunk maradni a jungi igazsághoz, hogy a történet a döntő. Minden vaddisznónak más a története, ha a vaddisznó-mítosz örök is. A figyelem s az integritás tiszteleténeik csúcsán a vadász eldobja a távcsövet, és puszta arcát szembesíti ezekkel a maguk módján tökéletes tekintetekkel, melyek általában nem neki szólnak, s. nem követi el azt a hibát, hogy visszavicsorog. III. Más lények Aki szeret főzni, számot vetett a saját halálával, mondtam Bernáthegyinek (nem vakond ő mostanában, mint először gondoltam). Elfogyasztlak, és táp lálni fogsz engem, ahogy engem is elfogyasztanak, s fogok . . . (itt négy szó kifutott a kéziratból az írógép mulasztása folytán) észrevétlen folyamat ez, a halál. . . (itt is kifutott három szó) . . . Az ő hosszú konyhájukban álltam egy asztallap szélének támaszkodva, és figyeltem a szertartás állomásait, a finom és pontos mozdulatokat, amint a pácot készítette a bárányhúshoz. Előtte gondosan leválasztott a húsról minden faggyút, hogy a mellékíz ne keveredjen az ételbe. Ez nagyon metafizikus, göcögött Bernáthegyi szelíden, egyetértésben írógépemmel. A főzés érzéki dolog. Jó végigsimogatni egy salátalevelet, megfogni a hideg húst. De tényleg, a főzés alkímia, művészi munka. Az alkotórészek átalakulnak, s együtt valami egészen újat hoznak létre. Mindez messze történt innen, Az Angyalok városában, melynek neve Lugosi Bélától, az első Drakula-film írójától származik. Bernáthegyi az a nagyszerű vadász, aki — ha meglepte is gondolatom — tökéletesen megnyugodott áldozatainak sorsában, és a zsákmány elkészítésében épp oly mester, mint az elejtésében. A vaddisznókról ezúttal nem beszélgettünk; de ő is úgy gondolja, hogy igyekeznünk kell elkerülni őket, még akkor is, ha szigorúan tekintve van ebben valami igazságtalanság, felebarátiatlan diszkrimináció. Szeretni a réti sasokat, pumákat lehet, a hóbaglyokat meg a mormotáfcat. ő a legjobban a pókokat csodálja, akik a saját testükből fonják meg hálójukat. Bernáthegyi időnként pókká változik. Serteváry, kin selyemsál emelte ki a szem és homlok vaddisznóságát, azt reccsenhette: „Magát sem áldották meg sok fantáziával!” A kezemben lógó háromszögvonalzók reménytelenül összekeveredtek; de azt bizonyosan tudtam, hogy fantázia áslak a fodrászművészethez kell. Számít az öröklés, 106
