Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szabó Lőrinc: kiadatlan naplójegyzetei

deszkaszálon, nem szédültem, pedig rendesen könnyen szédülök. A deszka «hajlott, ringott, köröskörül rettenetes éjszaka, alattam a fekete világűr: éreztem, hogy fenséges helyen járok, ahol ember még sose járt. Vailami sürgetett, hogy siessek, mert késő lesz. Izzadtam a fáradtságtól, éreztem a világűr hidegét, féltem, hogy tüdőgyulladást kapok. Az út sokáig tartott. Igen: a deszka foszío- reszkált mindig előttem, s foszforeszkáltak a csillagok is, úgyhogy néha kivehettem a sötét környezetből valamit, egy-egy falat, megvillanó gyöngyházragyogásban, vagy inkább csak síkot, köd- és levegőbástyákat. Ilyenkor az volt az érzésem, hogy a világ zsinórpadlásán járok, mint kötéltánoos. lezuhanástól sose féltem. Egyszer egy hang szólt hozzám: azt kérdezte, hogy kell-e az istennek ólom. Nem kell, feleltem, csak sörét, azt pedig ón is viszek.

Az utolsó csillag óriási test lehetett, messziről láttam tüzei fehér derengését, és csak nagyon kevés vöröset. Olyan volt az egész, mint egy éjszakai gyártelep. Beton épületek, nem is túl magasak a szélességükhöz képest, szürke csillogás mindenfelé, s az utakon szürke, meleg hamu és barna salak. Deszkám halra elgörbült, kiszélesedett, s mint holdfehér fény-országút kanyarodott az isten-üzemek kapuja elé.

Mos már közelről láttam a betonépületeket. Ahová nekem mennem kellett, ott a kapu fölé nagy vaabetűkkel föl volt írva, hogy: ISTEN. S egyszerre testi erővel, rettenetesen megragadott egy érzés: az istenség közeiének érzése. Valaki mondta is ezt a frázist: istenség közeie: s én még csodálkoztam: hogy lehet ilyen igaz és erős érzés a frázis? vagy nem frázis ez a megjelölés? vagy nem számít a gyönge kifejezés a valósággal szemben? Ezen tanakodtam egy pillanatig, közben rohantam targoncámmal, s bekanyarodtam a kapun.

Óriási raktárba értem. Olyan volt, mintha a Keleti Pályaudvar csarnoka volna, üresen, és sokkal nagyobb kiadásban. Ablakai gyárablakok. Lámpa sehol, de a betonfaiak szürkén világítanak, maguktól, belülről. Nagyon józan, kiábrándító helyiség. Néhány ember járt-kelt előttem, köztük két ismerős nő meg egy ismerős férfi. Integettek, hogy siessek. De én nem tudtam továbbmenni. Erre a férfi elém lépett és vezetett, mindig a fal mentén, a csarnok közepéig, derékszögben kanyarogva. És észrevettem, hogy a nagy csarnok földje tele van megolvadt, izzó, ezüstszürkén világító cinkkel, körülbelül méterma- gasan. Nem volt semmiféle edényben vagy formában ez a forró öntvény, és eleinte nagyon féltem, hogy szétfolyik és agyonéget. Mert csak méternyi széles, derékszögben-vágott utak futotltak az izzó anyagban, a fial mentén, s ütt- ott keresztben és hosszában, mint a római légiók táboraiban. Az utak mellett, mintha késsel vágták volna le, puhán, lüktetve, és nagyon élesen ragyogott az olvadt, sűrű cink. Értelmetlennek találtam az egészet. De követtem a vezetőt, aki bevitt a csarnok közepére s megmondta, hová fordítsam furikom rakományát. Nagyon fáradt voltam már, szerettem volna érdeklődni az istenről, hogy hol van és hogy van, de éreztem, hogy jó helyen járok, majd megtudom magától a többit. A szürkeség egyre nyomasztóbb és homályosabb lett, talán elájultam, v-agy elaludtam, állva, s a kép lassan szétfoszlott és nyugodt, színtelen, üres álommal folytatódott.

*

(1927. június 21—22, hajnalban)

Hanyatt feküdtem, aludtam, álmomban nem voltam jelen az álmodott tájon, inkább valahogy láthatatlanul észleltem eleinte a köröttem szürkén ringó vidéket s a lassankint előmerülő embere1101