Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szabó Lőrinc: kiadatlan naplójegyzetei

két. Az első ismerős, akit megismertem, A úr, már határozott tájban foglalt helyet: az újtátrafüredi Palace-szanatórium északi frontjának keleti sarkán állt, balra a nagy, havas csúcsok, jobbra a szélesen ereszkedő poprádi völgy. Minden szín szürke, a töredékes képeket azonban még összetartja valami ködszerű gomolygás,

majd

A úr

a sarkon, jobbra, verset ír, rögtönöz, hangosan s kissé énekelve mondja a már megírt sorokat

hallom, a témát magyarázza: öcsém lakodalmára írok ódát, s a gazdag hozományt dicsőítem ó-görög karénekek metruméban,

egyszerre új alak lép elő, B úr, szürke ruhában, idősebb ember, akinek A magyarázza a jonicus a minőre nevű verslábat, ujjá- val a szürke levegőbe árija: két rövid — két hosszú így 'hangzik például:

dúdolás:

taratamtam, taratamtam . . . szeretettel, szeretettel.. . valahogyan, anélkül, hogy bármit is tennék, e pillanatban láthatóvá válók, a szanatórium portáléja előtt állok, keresztben

balról jobb felé,

■elmegy előttem A úr felesége,

visszanéz rám, nevet, int,

én nagyon piszkosnak italálom, idegesít, kellemetlenül, a szoknyája ringása, hátulról befelé csapó-faroló ringás, a nő lábain halina, és ez az asszony azt mondja:

— Nézd csak, Lőrinc, a szerelmedet! és kinyújtja és félkörben jobbra vezeti a karját. A kar szinte lekaszálja a szanatórium óriási épületét, zajtalanul összeomlik a nagy palota, én szemmel követem az irányt, amit mutat,

körben,

előttem

almafa

áll

egy

kertben,

nagyon lassú másodpercek telnek el, a levegő s az egész táj ezüst- és almazöldszínű, balra tőlem tornácos vidéki ház, olyan, mint pap- -nagybátyám tiszabecsi parókiája volt az udvar felől nézve, az almafa is ugyanott áll, ugyanúgy görbül, teljesen azonos fa a tisza- becsivel,

félig a hátam mögött,

még balrább,

pirosterítős

asztalnál

emberek

ülnek és egészen jobbra a fán

csodálkozva meglátom azt a nőt, akit A úr felesége a szeretőmnek jelölt meg:

— Nem ismerem! — mondom,

1102