Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Szabó Lőrinc: kiadatlan naplójegyzetei
Ez a gondolat nagy megelégedéssel töltött el, úgy éreztem, tanúja vagyok a világ- és szellemtörténet legnagyobb eseményének, az isten-krízisnek, és izgatottan siettem le a kávéházba. Többi diáktársamat nem érdekelte a vallástanár bejelentése, szétszóródtak, csak ón és S. Szabó József mentünk az újságokért. Tényleg: úgy ia<ggódtam az istenért, mintha testi apám volna beteg, s tanakodtam magamban, tudok-e vinni valami táplálékot neki, én, aki eddig isten- tagadó voltam, valami 'táplálékot, amitől erőre kapjon. A kávéház vigéoekkel volt tele, tökéletes mása volt a pozsonyi Canlton- nak. Egy sötétes sarokban kaptunk csak asztalt. Jelen volt egy újságíró ismerősöm, Béber Laci, ő mondta el, hogy a reggeli lapok bő tudósításokban számolnak be az isten orvosainak óránkint kiadott jelentéseiről. A lapok csakugyan sokat írtak, kolumnákon méltatták annak az eseménynek a jelentőségét, hogy az emberiségnek végre, annyi évszázad és évezred költői találgatásai után, sikerült érintkezésbe lépni a Legnagyobb Orral. Pont azt fejtették ki, amit én sejtettem és mondogattam magamnak, de valahogyan nem hittem őszinteségüknek, és bosszantott az ügy szenzációs kezelése. Tudniillik — zsör- töltem —, nem volna szabad ekkora lármát csapni, ez tiszteletlenség és kíméletlenség, hiszen a beteg jelenlétében csöndesen kell viselkedni. Valahogy az egész világ az isten klinikája lett számomra. A kávéházi vigéoek egyáltalán nem törődtek az esettel, a világ végét rebesgették, s ezért még vadabbul kötötték üzleteiket, félvén, nem lesz már idejük eleget összenyerni, a legnagyobb rész .azonban kacsának minősítette az eseményt. Undorodva néztem őket, forgattam a lapokat, egy képeslapban óriási illusztrációt láttam meg: a lap fotóriporterének sikerült lefényképeznie a Sátánt, amint szikár toronylábaival a Föld fölött áll, és őrültséget vet szanaszét. Ez az illusztráció nagyon hasonlított egy Félicien Rops-képhez, de nagyon hatott rám; jólsikerült, impozáns hatású terrnészetefölvátelnek tekintettem, s természetesnek találtam, hogy ezentúl nemcsak alkonyatot, vihart, jégeső-pusztítást lehet lefotografálni, hanem ilyesmit is, hiszen az emberiség előtt megnyílt, realizálódott a jó és rossz túlvilág egyformán. Tanárom eltűnt mellőlem, s én az ablakon át láttam, hogy az utca képe teljesen megváltozott, a föld tömör felhőszerű anyagból van, fehér és világoskék a színe, s mindenki megy és csomagokat cipel, végtelen karaván, egy cél felé, s az út vége ismeretlen magasságba hajlik föl. Kitaláltam, hogy ezek mind az istenhez mennek, mind ennivalót visznek neki, s egyszerre nagy megvilágosodást éreztem magamban: cinket kell szállítanom az istennek, attól fog jóllakni és meggyógyulni! És már mentem is, a kávéház üveggé változott előttem, aztán levegővé, áthatoltam lengő-átlátszó falain, kezem egy targonca két nyelét tolta, s a targonca tele volt cinkkel. Nehéz volt, ezüstös, törmelékes, helyenkint piszkos ez a sok cink, s én hamarabb ott szerettem volna lenni, mint a többiek. Ösztönösen éreztem, hogy hol van az isten lakása. Messze fönt az égben. Hogy gyorsan odaérjek, s megspóroljam a kanyargós földi utat, fogtam egy szál deszkát, amely ott hevert az út szélén, és egyik végét a földhöz támasztottam, a másikat egy csillaghoz. A deszka nőni kezdett, elérte a csillagot, megtámasz- kodotit, s én elindultam. A csillag akkora test lehetett, mint egy kunyhó, kör, illetve gömbaiákú, a felszíne olyan, mint amilyennek holdtérképek alapján a holdat képzeljük. Alattam volt a Föld, kis csillag, irtózatos mélységben, lengett és pislogott, mint egy kis lámpa. A deszkát ekkor fölhúztam és átfektettem, most már vízszintesen, a legközelebbi csillagra. Megindultam a nehéz cinkes-furikkal a vékony 1100
