Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások II. (tanulmány)

461) A konfliktus a jellemekben, illetve a jellemek dinamikus viszonyrendszerében ölt testet, — annak tartalma. A jellem a szóban (dialógusban vagy monológban, énekelt, recitált vagy mondott fórmában) kifejeződő gondolkodásmód és a belőle következő tettek által a jellemek viszonyrendszerének elemi egységében, a helyzetben nyilatkozik meg. Ä tettek összekapcsolása, a szerkezet (történet) helyzetek meghatározott rendjét jelenti.

Itt kell röviden kitérni a cselekmény (tett), szerkezet (kompozíció), struktúra, modell fogalmak egymáshoz való viszonyának tisztázására. Mivel a drámából hiányzik minden auktoriális-narratív elem (kivéve a szcenikai utasításokat), itt nehezebb a cselekmény és a szerkezet különválasztása, mint az epikában. Aristotelés azonban — mint láttuk — az igazság egyszerűségével világítja meg kapcsolatukat: történetnek „a cselekmények összekapcsolódását ( εήν συνθεσίν των πραγλματων) ” nevezi. A compositio a συν&εσίς (összeállítás) latin megfelelője. A szerkezet tehát a tetteket (cselekményrészeket) magukbafoglaló helyzetek összekapcsolódása, felcserélhetetlen rendje. Cselekményrészt hármat említ a Poétika: a fordulatot ( περ πετε«α )>a felismerést ( αιαγιώρισίς ), a szenvedést ( ττχ&οζ )■ E tipológia is arra int, hogy a cselekmény fogalmát ne szűkítsük a tett jelentésére. „Mert nemcsak a jó vagy rossz gondolat: az arcon átsuhanó érzelem is cselekményszámba megy.” (Sütő A.).

Ilyen értelemben a szerkezet a struktúra közvetlen megjelenési formája. A struktúra pedig a mű maga: az elemi akusztikai egységektől a szerkezet egészéig a részeknek egymáshoz és az egészhez való egyidejű és időben történő viszony- rendszere, amelyben — mint azt Saussure klasszikus sakktáblahasonlata megvilágítja — minden elemnek az összes többi elemmel való oppozíciója által van értéke. Nem vonva kétségbe Lotman igazát, miszerint a műalkotás végsősoron „az ikonikus jelek elve szerint” felépülő modell (i.m. 236—238), számomra mint „az elemeknek és összekapcsolási szabályaiknak” (uo.) a dinamikus struktúrája vált problémává.

3.2. A görög dráma elemzése szempontjából meghatározó kérdés, hogy a szintag- matikus szerkezet bontható-e tovább és ha igen, hogyan az epeisodionon belül, amely a tragédia „két teljes kardal között helyet foglaló zárt része.” (Poét. XII) Szócikkírója szerint rokon a modern jelenettel, „de a színen jelenlevő színészek változása itt nem jelenti feltétlenül új jelenet kezdetét: ilyen elhatároló szerepe itt csak a sztaszimonnak van.” (Lázár 1145)

A cselekményes műfajok újabb elemzési technikájával meghaladható a jelenetnek idézett — a reneszánszban kialakult és a francia klasszicizmus óta véglegessé rögzült — statikus értelmezése. A hely (Locuá), az idő (Tempus), a személy (Persona) és a cselekmény (Actio) változása szerint kereshető egy dinamikusabb tagolás lehetősége. (Voigt 105—120)

AzL — T — P — A szerinti tagolás sémájából az L és a T első megközelítésre aligha játszhat szerepet a görög drámában. (Szemben pl. a Shakespeare-ivel, amelyben a tér változása tagolja a cselekmény idejét, s a változó időben valósul meg a tragikus jellem.) Ismeretes, hogy a fentmaradt drámák közül mindössze néhányban (pl, az Oresteia III. tételében vagy az Aiasban) változik a tér. Ha azonban különbséget teszünk a képzeleti tér közvetlen (színpadi) és közvetett (a szereplők által felidézett) síkja között, termékeny elemzési szempontot nyerünk. A Leláncolt Prométheus 3. epeisodionjában pl. ló múlt- és jövőbeli szenvedésének félig reális, félig mitologikus földrajza teszi konkrétan átélhetővé Zeus egész világra kiterjedő zsarnokságát: „Zeus elől mi rejtene, / nincs menedék seholsem.” (907)

Még inkább áll ez az időre. Mert a képzeleti idő sem homogén. Első, a történet lejátszódásának a néző (olvasó) előtt végbemenő síkja a görög drámában többnyire egybeesik (vagy majdnem egybeesik) az eljátszás (elhangzás) sor977