Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Jeszenszky Géza: Lengyelország és szövetségesei a II. világháborúban
vánvalóbb agresszivitása: Anglia és Franciaország „békéltető” politikája, az 1938-as müncheni egyezmény, a Szovjetunióval 1939-ben olyan kelletlenül folytatott angol— francia szövetségi tárgyalások mind a Nyugat szovjetellenességét, bizalmatlanságát demonstrálták. 1940 tavaszától ugyan megkezdődött a brit politikai gondolkodás „gyötrelmes átértékelése,” jelentősen megnőtt a Munkáspárt befolyása, sőt már ekkor megkezdődött a Szovjetunióhoz való közeledés,5 e változás azonban Magyar- országon nem váltott ki komolyabb figyelmet, hiszen a német sikerek tetőpontján Európa nagy része úgy látta, hogy a jövő kulcsa Németország kezében van, tőle függ. Amikor a szerződésszegő német támadás estéjén Churchill miniszterelnök nagyhatású rádióbeszédben jelentette be, hogy kormánya a Szovjetunió szövetségesének tekinti magát, Magyarországnak már több mint két hónapja nem volt diplomáciai kapcsolata Nagy-Britanniával, a Jugoszlávia földarabolásában való magyar részvétel miatti brit tiltakozás következményeként. Ezt követően a Németországtól való félelem, a meggondolatlanul értelmezett kassai bombázás, az ideológiai elvakultság, reálisnak tűnő számítások és a Hitler jóindulatáért a szomszéd államokkal folytatott esztelen versengés6 következtében Magyarország rövid idő alatt hadiállapotba került a világ három legerősebb államával, így már csak nem-hivatalos csatornákon keresztül követhette az antifasiszta „nagy koalíció” megszilárdításának folyamatát és ennek nyomában a brit és az amerikai politika és közgondolkodás gyökeres átalakulását, ezen belül a Szovjetunióval kapcsolatos értékelések és érzelmek 1941 végétől egyértelműen megfigyelhető megváltozását.7 Magyarország vezetőinek és társadalmának módja volt érzékelni ezt a folyamatot: a nyugati sajtót nemcsak a külügyminisztérium tanulmányozta rendszeresen és behatóan, hanem a lapszerkesztőségek egy része is, így a Magyar Nemzet és a Magyar Szemle révén a nagy- közönség is tanúja lehetett e fordulatnak. Míg a nyugatbarát körök értetlenül és hitetlenül figyelték e változás jeleit, a németbarát elemek saját álláspontjuk be- igazolásaként értelmezték: kettőzött erővel ostorozták „a bolsevizmussal paktáló' nyugati politikát ^megállapították, hogy Magyarország semmit sem várhat a demokráciáktól, akik csak kiszolgáltatják a Szovjetuniónak/ ezért, is minden erővel a német győzelem előmozdításának szolgálatába kell állni.7a A náci politika morális elfogadhatatlanságán túlmenően a németbarát irányzatok sem egy esetleges német győzelem, sem pedig a mind nyilvánvalóbb német vereség Magyarországra nézve súlyos következményeit sem voltak képesek fölmérni. Pedig Kállay teljes joggal emlegette ismételten, hogy egy nemzet nem követhet el öngyilkosságot.8 Az angol—amerikai politikának a Szovjetunióval szemben lojális, a szovjet érdekeket, mindenekelőtt a biztonsági szempontokat megértő és elfogadó, a régi előítéleteket félretevő jellegét Magyarország nemcsak hivatalos nyilatkozatókból, nyilvános szerződésekből, újságcikkekből, parlamenti beszédekből ismerhette meg, de a gyakorlatból is érzékelte, elsősorban az 1943-ban meginduló magyar béke tapogatózások fogadtatásából.9 A Szovjetunióhoz való közeledés fontosságát hangsúlyozó válaszok már csak azért sem érhették teljes meglepetésként a magyar vezetést, mert módjában állt folyamatosan nyomon követni a nyugati politika alakulását a lengyel kérdésben tanúsított angol és amerikai magatartásból. A II. világháború alatt a magyar kormánykörök és az egész társadalom élénk figyelemmel követte a lengyel ügyeket. Lengyelország sorsa a német harag és megszállás rettentő következményeit demonstrálta, mintegy állandó mementóul szolgált, miközben a Magyarországon menedéket találó lengyelek tízezrei révén a magyar társadalom jelentős része vált tanújává, bizonyos mértékben részesévé a lengyel történelem talán legnagyobb tragédiájának.10 A Lengyelország és a londoni emigráns lengyel kormány közötti (igen nehéz, életveszéllyel teli) futárszolgálatnak Magyarország volt a legfontosabb láncszem,11 Magyarország és a lengyel kormány között 1941. januárjáig hivatalos diplomáciai viszony állt fönn, ez nem-hivatalos formában továbbra is fönnmaradt, sőt 1943-ban formalizálódott.12 A lengyel emigráció és külképviseletei sok formában igyekezték kifejezni hálájukat a magyaroknak, többek között jelentős közvetítő szerepet vállaltak az 1943-as béketapogatózásokban.13 Így a magyar 966
