Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Papp Tibor: Sem-től sem-be

ges, úgy például, ahogyan Jorge Luis Borges korai elbeszélésében”, stb. — Új írás, 1987/5. — Szávai János, A Kaland és a Rend pörpatvara). Pedáns, ünnepi kioktatás, az van — de a század eleji reiterróbertek, újvárierzsik, kudláklajosok divatja még várat magára. Erdély Miklósnak pedig (közelebb hozzánk), nemhogy divatja, neve sincsen — az újabb irodalomtörténetek nagy ívben kikerülik.

Sok félreértést okoz, hogy egyesek valamilyen stílusjegyben vélik megragadni az avantgarde lényegét. Évek óta a magyar avantgarde elleni legfőbb támadási célpont a vizualitás, pontosabban: az irodalomban meghonosított vizuális műfajok. Valóban, sok mai avantgarde szerző művében jelentős szerepet játszik a látható nyelv, melynek fel- és megismerése vezet a képvershez, a vizuális irodalomhoz. A látható nyelvben bizonyos vizuális effektusok segítségével (írásjelek és módok speciális használata, az olvasás tengelyének iránya, grafikai jelek, jelcsoportok egymástól való távolsága, elszigeteltsége, látható formából adódó metaforák, iko- nikus metaforák, stb.) értelmes jelcsoportokat formálhatunk, olyanokat, melyeknek nincs megfelelője a beszélt nyelvben. Ahogyan a beszédre épített műben az intonáció, az időtartam, a hangzásbeli összecsengések, a ritmus stb. szerkezet-formáló elemmé lép elő, a vizuális műben a jelcsoportoknak a sematikus semlegeshez és egymáshoz viszonyított nagysága, egymástól való távolsága, formai hasonlósága, stb. kerül a szövegépítkezés központjába. De nem kell rögtön végletekre gondolnunk. A látható nyelv a ma klasszikusnak nevezett művekben is szerepet játszik: a versek tördelése, a tizenkilencedik századra jellemző sorkezdő nagybetűk, az enjam- bement, stb. nem a beszéd tartozékai, s nem is felesleges tipográfiai cifraságok. A beszédre épülő versek némelyikében sokan modorosságnak vagy gyerekeskedésnek minősítik a szavak összecsúsztatását, bizonyos betűk törvényen kívüli használatát, mint például Siklós István verseiben a két szó közé szorított nagy S betűt, holott zarándokolás kicsi jézushoz című versében eme vizuális újításának ritmikai funkciója van. Bakucz Józsefnél, Cselényi Lászlónál, Péntek Imrénél, Baránszky Lászlónál és még jónéhány mai szerzőnél pedig, az egymás fölé-alá helyezett betűk poliszémikussá, többőlvasatúvá teszik a verseket. Nyitott kapukat döngetek? Eddigi példáimmal, igen — hiszen a közelmúltban többnyire a konzervatív folyóiratok is befogadták ezt az újítást. Ma főleg azok a művek kerülnek a kritika kínpadára, melyeknek elsődleges éltető eleme a látható nyelv. Holott, ezek a művek éppen úgy kategorizálhatók, elemezhetők, mint a klasszikusok, hiszen vannak formai ismérveik, műfajaik, csak éppen a hozzáértő kritikus hiányzik. Még az Irodalomtudományi Intézetnek sincs egyetlen tudományos munkatársa sem, aki a mai képversek szakembere lenne. Vizuális író, költő azonban — hál’ istennek, —, egyre több: Szombathy Bálinttól Petőcz Andrásig, Szkárosi Endrétől Juhász Józsefig, Bebek Jánostól Hegedűs Máriáig, Aranyi Lászlótól Cselényi Béláig — minden égtájra jut belőlük.

De még egyszer szögezzük le: attól, hogy egy költő képverseket „ír”, nem lesz belőle avantgarde költő. Nagy Lászlónak vannak képversei, de (barátsággal és tisztelettel) nem soroljuk őt az avantgarde-ok közé. A folyóiratoknál azonban más a helyzet. A képversek előterébe helyezése, ösztönzése minden kétséget kizáróan egymagában elégséges — tegyük azonban hozzá, hogy nem szükséges — feltétele annak, hogy a mai irodalmi légkörben avantgarde-nak minősítünk egy folyóiratot. A Magyar Műhely szerkesztőit sokan megrótták a képversek favorizálása miatt. Tény és való, hogy a közelmúltban mindent megtettünk e műfaj terebélyesedésének érdekében, azért, mert úgy véljük, hogy az irodalomban jelenleg zajló szemléleti változás, azaz a látható nyelv szerepének fölismerése és tudatosodása, nemcsak horizontunk tágulását (kifejezési lehetőséget, újfajta érzékenységet, stb.), hanem az irodalomhoz s a világhoz való viszonyunk alapos átértékelését vonja (vonhatja) maga után. Bizonyos távolságból már higgadtan mérlegre tehetjük mindazt a filozófiai hordalékot, amit — a szavak jelentésén kívül — a beszéd (a beszélt nyelv) hömpölyget. Határozott elképzelésünk, hogy a mai író bőséges ismeretanyaggal, jó elméleti háttérrel rendelkezik (nem feltétlenül egyetemivel! — az autodidaktának nálunk nincs pejoratív kicsengése).

Szerkesztői gyakorlatunkban sok kétéltű szerzővel találkozunk, olyannal, aki

961