Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Papp Tibor: Sem-től sem-be

a vizualitással rokonszenvező folyóiratnak képverset ad, hagyományos beállítottságú folyóiratnak pedig hagyományos ·— egyes-egyedül a beszélt nyelvre alapozott — verset. Nem az zavar, hogy több húron játszik, hanem az, hogy az egyik közlés irodalom-szemléleti háttere ellentmond a másikénak. A hagyományos vers a beszédhez kötődik, s a beszédre évszázadok alatt rárakódott filozófiai terhek révén istenhez, azaz a metafizikához („mely ma egyaránt lehet marxista vagy strukturalista”, J. Derrida, De la grammatologie, 38. o.). A folyamatosságában megsza- kíthatatlan, visszafordíthatatlan, időbeli kötöttsége folytán erősen hierarchizált, egyetlen kezdethez, egyetlen véghez ragaszkodó beszédhez. A hagyományos verstan az időben egyenesen előrehaladó hangtani események szegmentumainak hasonlóságára, gyakoriságára épül — s beszélt nyelv grammatikája is az időbeliség függvénye. A képversben — a látható nyelv közegéből építkező műben — az idő nem hierarchizáló tényező, nincs egyetlen kezdet, nincs egyetlen vég, nincs kikerülhetetlen folyamatosság, s a műben a haladás iránya megfordítható. És a látható nyelvhez nem tapad semmilyen metafizikai konnotáció.

Sok félreértésre ad okot, hogy a képverseket egyesek a képzőművészet és az irodalom határára, metszésvonalára helyezik. Kétségtelen, hogy egyik-másik képvers grafikai adottságai megtéveszthetik a felületes szemlélőt (a különbséget maguk a szerzők sem látják tisztán minden esetben), azonban ha fontolóra veszi a képverset gerjesztő szerkezet elemeit, könnyen kihámozhatja közülük a legfontosabbat (a mindenütt jelenlevőt): a nyelvet. Mert a képvers írója a nyelvben, a nyelvből, a nyelv által hozza létre művét, mely mindig magában hordozza a nyelvről való elmélkedést is. Minden grafikai elemet a nyelvnek rendel alá, s mi több, ha kell, a grafikai rendezettség ellenére is.

Melegséggel tölt el az az igyekezet, amellyel kívülállók féltik a vizuális irodalmat, „viszonylag könnyen imitálhatósága miatt — kezd divatjelenséggé válni”. Szeretném megnyugtatni őket: egyelőre aggodalomra nincs okuk. Segítségül hívhatjuk a tényeket is. Hány magyar nyelvű, vizuális műnek titulálható könyv jelent meg az elmúlt tíz évben? Húsz? Legfeljebb huszonöt. Jobbak, kevésbé jók. De mi eza húsz—huszonöt könyv az elmúlt tíz év — ezernél is többre tehető — hagyományos kiadványainak számához. Ebből arra kellene talán következtetnünk, hogy a hagyományos műfajok a vizuálisoknál sokkalta könnyebben imitálhatok, vagyis méginkább divatjelenségek — ezért jelent meg tengernyi belőlük?

Túlságosan lehorgonyoztunk a képversnél. A hangvers, mely a dadaizmussal indult csírázásnak [Schwitters Ursonate című műve (1922—27) századunk egyik, ma már széles e világon ismert és elismert, chef-d’oeuvre-je], az ötvenes évektől, a magnetofon elterjedésétől kezdve általánosan elfogadott, s igen sok költő által művelt kifejezési formává nőtte ki magát. A magyar költészetben jószerivel ismeretlen. A hetvenes évektől kezdve itt-ott feltűnik egy-egy magyar fonikus költő (pl. Ladik Katalin), a nyolcvanas évek elején azonban egyre több fiatal érdeklődését felkelti, s bár elszórtan, de azóta művek is születnek. Gondozásukat egyetlen, eleddig két — többé-kevésbé jó — „hangos folyóirat”-számot produkáló magyar orgánum vállalta magára, a Hollandiában megjelenő Hangár. A Magyar Műhely több hangvers szövegét (kottáját?) közölte (pl. Szkárosi Endre: megsemmisítőjét és irodalmi estjein rendületlenül szorgalmazza a hangos műfajt. Fogalmam sincs, hogy például a Petőfi Irodalmi Múzeum felfigyelt-e már rá? Magyar vizsonylatban a hangverset is egyedül az avantgarde ápolja, műveli. Szükség van-e rá? Nem tudom, ezt döntse el a költői formák mindenhatója — de addig is munkálkodjunk, hogy gyarapodjék számban és minőségben.

A kép- és a hangvers bizonyos kombinációja vezet el bennünket a multimédia művekhez. Persze ez nem a két műfaj egyszerű összeadása. A többlet a mozgásban, valamint a látható és hallható szöveg egymásrautaltságában mutatkozik. Számtalan változata lehetséges: a vetített kép (dia) és a magnetofon-szalagról közvetített hang elegyétől, az írásvetítőről vászonra továbbított betűegyüttes és hozzámondott szöveg keverékén át egészen a hangosfilmig és a videó-művekig. Persze, ne a szórakoztatóipar termékeire gondoljunk, hanem olyan művekre, melyek elemeik, (nyelvi elemeik), speciális belső rendezettsége folytán — akárcsak más irodalmi

962