Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Papp Tibor: Sem-től sem-be

nem is juthat, nem azért mert megakadályozzák, hanem azért, mert saját szellemi konstrukciójával kerülne ellentétbe. A hatalom persze, a konzervatívok kezében is elferdülhet — de isten tudja miért, ettől nem szokás az írókat félteni, holott, tapasztalatból tudjuk, lenne rá okunk. A befogadó közeg (az olvasó, a hagyományos kritikus) minden új irodalmi alkotásban saját műfaj-eszményét keresi — vagyis rendületlenül valami meglévőt kér számon az alkotás hogyanjában önmagával viaskodó, s a létrehozott szokatlan vagy ismeretlen fajú műben önmagát megvalósító avantgarde írón. Az irodalom mindennapi életében a kevesebb ellenállás felé sodródók, a jól kitapasztalt hagyománnyal megelégedők számbeli fölénye óriási a „nehéz emberek”-kel, a felalálókkal, a mást akarókkal szemben. És, természetesen, övék a hatalom, a dicsőség és irodalom-ország. „Szép szó”-val, alázattal, legfeljebb helyezkedni lehet — az avantgarde író csak erőszakos jelenlétével törheti át a gátat: szervez, fellép, igazával hangoskodik, és — saját erejéből kiadja, propagálja azt, amire a kultúra letéteményesei (Európa-szerte) nem vállalkoznak. S többnyire, mire áttöri, elszalad egy emberöltő. S ha műfaját befogadták, ha művével netán az újak ellen védekező gátat magasítják már, akkor tovább áll — kezdi élőiről. A nagy kiátkozások, dörgedelmes irodalmi viták, ha minden harcosnak van fedezéke, (fóruma, közlési lehetősége) nem ártanak az irodalomnak. Író és olvasó hozzászokik a mérlegeléshez, a művek feletti meditációhoz, az irodalomról való egyéni gondolkodáshoz. A kritikusi hitel nem a könyvismertetések számán, nem a köny- nyen adódó hódolatok gyakoriságán, hanem az érték helyre tevésén, a holnapot ígérő művek felkarolásán, a nagy melléfogások elkerülésén méretik meg. Az irodalom nem igényli a toleranciát. Az elnézés, a jólelkűség, a silány művek számontartása, komolykodó megvitatása, az érték és a forma szenvtelen kezelése kimondottan árt neki. Ennek felismerése az avantgarde magatartás egyik pillére.

Az első cikkek egyikében felmerült az a kérdés, hol a magyar avantgarde központja, s az ebből levezethető aggodalom: talán az ország határain kívül. Ha az avantgarde-ot a már fentebb említett értelmezésében használjuk, ami szerint nem stílusirányzatot, hanem magatartást jelent, akkor annyi központtal kell számolnunk, ahány avantgarde szellemű magyar író él és alkot a világon. Nem minden nyugaton élő szerző avantgarde szellemű, sőt!, s a magyarországi írók sem konzervatívok egytől-egyig. Kétségtelen, nagy egyéniségek vonzereje, szervezőkészsége különös erővel sugallhatja a központ létezését, Kassáké például — vagy az elmúlt évtizedek sziporkázó szellemű, fiatalokat maga köré gyűjtő, mennyei belépőket osztó és mindennemű ki-bejárási tilalmat magára zúdító, szakállas gurujáé, Erdély Miklósé (az a delejes erő, ami belőle sugárzott, az a szakadatlan, mindenkit lázba hozó megújulás, ami körülötte lángolt, az az inger-zápor, mely környezetét alkotásra, munkára, önmaga meghaladására serkentette — tény és való, társaságokat hozott össze, eseményeket „provokált”). S az (egyelőre csak külföldi, de magyar nyelvű) avantgarde szellemmel rokonszenvező vagy azonosuló folyóiratok feladata sem a központ megtestesítésében merül ki — szerepük lényege az otthon-teremtés (hely- és tiszteletadás az újdonságuk és avantgarde felfogásuk miatt utcára került írásoknak), az ösztönzés (azáltal, hogy nemcsak mutatóban közölnek egy- egy formabontó, újat hozó szerzőt, hanem közlési gyakorlatukban az avantgarde szellemű írásokat részesítik előnyben), valamint az avantgarde jegyében munkálkodó kritika és elméleti tevékenység fellendítése.

Cikke végén írja Láng Gusztáv, hogy „amilyen felháborodással fogadja a kommunikáció ideológiai irányzatosságában érdekelt (vagy abba beletörődött) közönség és intézményrendszer az avantgarde lázadásait, épp oly gyoran és zökkenésmentesen alakítja át divattá, kihúzva ezzel minden létező és nemlétező méregfogát.” A huszadik századi magyar irodalomban egyetlen példáról sem tudok, mely ezt a tézist igazolná, sőt! Kassák lázadásait negyven-ötven évig emésztette a magyar irodalom — s még ma is előfordul, hogy a neki szentelt ünnepi számban egy tekintélyekkel zsonglőrködő szerző a kétely nyálát csorgatja Kassák újításaira. („Elméleti nézetein Kassák (...) mégsem módosít, nemigen veszi figyelembe, hogy modern művészet nem csak elutasításon, tagadáson, nem csak romokra épülhet. Nem tudja, vagy talán nem hiszi, hogy másképpen, épp ellenkezőképpen is lehetsé960