Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Papp Tibor: Sem-től sem-be
milyen stílust”, hanem „mindenekelőtt alkotói magatartást” jelent. Mi is. Maradjunk tehát ennél a továbbiakban. Bizonyos irodalmi berkekben úgy kezelik az avantgarde-ot, mintha nemibetegség lenne: járványos, szégyenteljes, de gyógyítható, mely időnként megfertőzi az alkotókat. S akárcsak pálinkáitól félő egészségügyi szervek influenza-járvány idején a közzétett hírtől a hullám lefutását remélve, az irodalom szóvivői is be-bejelentik, hogy az avantgarde „hullám elsimulása pedig” ekkor és ekkor „következett be”. A hírt többször közzétették már..., az avantgarde még mindig nem simult el, sőt, fokozott erővel szedi áldozatait. Neoretrográd kritikusok újfent féltve intik a „jobb sorsra érdemes, érzékeny tehetséget”, fiatalt, öreget, óvakodjon a kísértéstől (mintha megboldogult keresztanyámat hallanám, amint távozni-bálozni készülő unoka- öccséért aggódik: aztán nehogy valami gatyabajt szedj fel, fiam!). Már csak ezért is köszönettel tartozunk az Életünknek, hogy hasábjain vendégül látja a fertőzöttek érveit. Mert egyébként az elkülönítés, a megbélyegzettség rendületlenül az avantgarde jussa, Európa-szerte, amit látni, tudni kell, hogy a kórról s a benne rejlő energiáról tisztább képünk legyen. Egy-két példa innen és onnan. A Béládi—Pomo- gáts—Rónay-féle A nyugati magyar irodalom 1945 után c. műben a kötet szerzői (kiknek irodalmi objektivitását alátámasztani látszanék, hogy — a fülszöveg is kiemeli — a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai) a nyugati magyar kiadók számbavételekor az Anonymus, az Auróra, a Griff Verlag, az Occidental Press, a Püski-Corvin, az Ütitárs fontosabb kiadványait gondosan elsorolják, és név szerint sorra veszik szerzőiket, olyanokat is, akik még a dialógustól is messze állnak (igaz, megrögzött hagyományosak), csak az egy szem avantgarde kiadói nem érdemesítik arra, hogy egyetlen könyvét, egyetlen szerzőjét megemlítsék (még az itt kiadott hazaiakat sem: Weörös Sándort, Erdély Miklóst, Mándy Stefániát, Parancs Jánost, stb.). A túlsó fertályon, a Nyugat-Euró- pában szerkezetett és kiadott — címében teljességet ígérő — Nyugati magyar esszéírók antológiájából (1986) úgyszintén csak az avantgarde felejtődött ki. Hasonló a helyzet külsőségekben is: a párizsi Magyar Intézet több estén át, rangsor szerint megrendezett megnyitó ünnepségeire éppen a magyar kultúra iránt komolyan érdeklődő, jónevű (s mellesleg baloldali) avantgarde-okat, a Polyphonix vezetőit felejtette el meghívni — és persze, elfelejtette a műhelyeseket is. Az irodalom felől nézve, mi a mai avantgarde ismérve? Azt már leszögeztük, hogy nem stílus-jegyek — amiből egyenesen következik, hogy különbséget kell tennünk vizuális irodalom és avantgarde között, hangvers és avantgarde között, s minden egyéb formai megnyilvánulás és avantgarde közöt. Ne tévesszen meg senkit, hogy némely avantgarde szerző műveiben látványosan kimutatható valamilyen stíluseszmény. Az avantgarde magatartás elsősorban az irodalom elmerevedett csuklóit Igyekszik megmozgatni, az irodalom elbürokratizált szerkezetét, szerkezeti elemeit dinamizálni, a holtpontról kimozdítani, a világra való rácsodálkozást igyekszik frissebbé tenni. Célba vehet műfajokat, irodalomtörténeti szemléletet, szerzők vagy szerző-csoportok értékelését, stb. A század elején a holtpontról való kimozdulás egyik fontos energia-forrása, a hagyományos formák felrúgása mellett, a világnézet volt (tudjuk azonban, hogy ez sem volt egyöntetű: Marinetti és Kassák egy csónakban, de egymásnak háttal ülve, ellentétes irányban eveztek.) A huszadik századi magyar irodalomról alkotott, meglehetősen egysíkú szemléletet (népiek, Nyugat) a hatvanas évektől kezdve az avantgarde bolygatta meg (ne feledjük az az úttörő Bori Imre érdemeit). Néhány új költői forma — a kassáki prózaverstől az újabb keletű képversig — meghonosítása töbnyire az avantgarde-nak köszönhető. Az utóbbi években az irodalom-központúbb írói szemlélet fölerősítése, új médiák meghódítása az irodalom számára (diavetítő, írásvetítő, videó, számítógép), s a kifutási lehetőség megteremtése azoknak a fiataloknak, akik hagyományos keretek között nehezen, vagy egyáltalán nem tudtak volna kibontakozni, hangjukra találni. Az avantgarde legendás hírű agresszivitásáról is ejtsünk néhány szót. Az ördögről, amit a falra festenek: isten óvjon bennünket az avantgarde hatalomra jutásától, mert akkor jaj nekünk. Az avantgarde soha nem jutott sehol hatalomra, 959
