Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)
— Nehogy idegbajt kapjon, drága, az nem jó — mondta a háziasszony. — Levetném az alsószoknyámat. Sokat kapáltam. Bent állt már, a házában, s fodorvászon alsószoknyáját nyúzta le szögletes faráról. Harisnyakötője csíkja fölött, vastag combján apró fekete pontok látszottak — ..mintha a rápazarolt szerelem vaktöltényeinek puskapora égett volna bele”. — Magával sem feküdne le egy Perkins — mondta neki a lány. — Idegenekkel én nem is tárgyalok. — Magának adom — mondta a lány. — Azt hiszem, most az egyszer nem jövök vissza, ha újra elmegyek. Az asszony már a lépcsőn állva rázta az alsószoknyát, a kihasadt felhőkből tűző napon; súlyos sarka alatt megcsikordult a kő, amikor rengve visszafordult. — Ne ijedjen el — mondta. Itt szeretik magácskát. Bejött, két kapanyél-száraz tenyere közé fogta a lány arcát. — Szerencséje van, tanító néni, hogy nem túlságosan szép. A réginek esett ki a szeme, ha az urunkat látta. Pedig elég csúfak. Még a körmük is, ugye? Csakhogy egy szép lány töbet néz, és kevesebbet lát. Volt egyszer itt egy ilyen film... — Aludni akarok — mondta a lány. — Kell. — Egy ember kéne magának, az elsimítaná a baját. Az asszony már izzadt vásznait aggatta az udvari drótra, melyen valaha egy felhergelt kuvasz húzta-vonta lánca karikáját, ha idegeneket látott. — Itt hagyom a kombinezonomat, száradni. Este lakodalomba kell menni. Né, még egy ilyen Kati is kap embert, ne féljen. A hegyekben már sötéten zuhogott a zápor, itt lent a kertekben a napfény szigorúan aszalta a cukorrépa leveleit, köztük talán a távolodó háziasszonyt is: egyre kisebb lett. Anthony Perkins nem bújt elő sehonnan, bár a szobában meg-megreccsentek a bútorok. „Biztosan elaludt a föld túlsó felére csúszott éjszakában, és talán azt álmodja, egy délkör mentén kőkerítések közé szorított telekre szökött, diófák alá, a ferde fényben önmagánál nagyobbra kivetült falu árnyékába. Megbámult ujjáról szopogatja a dióburok keserű levét. Ettől felébred álmából, tölt magának egy igazi pohárral, hogy kimossa szájából az ismeretlen, ijesztően idegen ízt, selyempizsamában várja az ital hatását, de képtelen ívisszaaludni. Két halion át papucsosan becsoszog a gyerekszobába, megcsókolja a fiát. Lánya fura,mégis ismerős, meleg algaillatot áraszt, eddig csak jobb szeretőire hajolva érezte. Ezt is elviszi a fene, gondolja Anthony Perkins.” A lány jót mosolygott a gyermekágyas jeleneten, de nem bírt elaludni, az ágyból nézett kifelé. Az eső felkapott rokolyával átlépte a hegyet. „Meddig élhet az ember pálinkán és idegcsillapítón? Egy bogár.” A bogár még mindig tört lábakkal kapkodott az élete után, a kőlépcső balfelén, a tyúkpiszkos homokon. Izekre szedték a ferde napsugarak. A lány lassan csurgatva ráöntötte az esti mosdóvizet, szappanos lé ülepedett a bogár köré, de az élt, mozgott, és csend volt. A szobának volt egy régtől sötét sarka — „pókhálóira emlékből való embereket lehet felakasztani” —, azt nézte a szalimaágyiból. „Jászolban fekszem, barmok közt nyugszom, lehelletükkel melegítenének, ha lenne rajtam, ott, egy kukkra álló fityegő. Milyen undorító, hogy így csak Szűzmária lehetek.” — Egy túrót — mondta az esőkabátos férfi az ajtóból, melyről félrevonta a géz- függönyt; más konyhákba szálltak át a kiéhezett legyek. — Betlehemet régen kettőbe osztotta a frontvonal. Férfira és nőre. Most egymást lesve védik magukat: támadják egymást. Levehetem a vizes kísértet-lepedőmet? Az ágya szélére szeretnék ülni. Lependerítette magáról peleriinjét, néhány esőcsepp a szundító lány szeplőire hullott s ott maradt; a lány felrezzent, mintha minden szóra válaszolna, A férfi arany csíkos kék selyempizsamát viselt köpenye alatt, úgy ült, széles karimájú barna kalappal keskeny fején, hálóruhában. — Nekem van feleségem — mondta — Talán egy hajnalban korábban ébredtem 691
