Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)
nála, és alvó szeme körül annyi sugaras ráncot pillantottam meg, mintha egész köre minden fokát egyszerre mutatná egy napóra egy templom kisápadt toronyfalán. A nap rég lement — valahova —, mégis órái teljes körét hejárta az éjszakában, feleségem arcán. Lejárt. Nem vártam meg, amíg kinyitja a szemét, hogy fényével természetes félkörére, napsütésre szorítsa vissza az időt. Itt vagyok. A lány álmában hosszan kinyújtózott, az ágy hátának nyomta szögletes, rövid lábfejét, s a téli kályha melegétől felhólyagzott festék száradtan pattogva lepergett. — Itt vagyok és túlságosan költői vagyok — mondta a férfi. — Azt hiszem, talán egy alkalommal nem tudtam szeretni őt, vonatra szálltam és elmenekültem tőle, mielőtt másodszor próbáltam volna. Azt nem szabad A nők csak mennybe mennek, vagy csak pokolra. Sok mennyük van, de pokluk csak egy... Maga segít rajtam? Nézte álmában álomképét a lány. Feszült rajta minden izom, szorosra fogta az Ízületeit: akkor se hadonásszon, ha bizonytalanságát, tétovaságát kellene elhessentenie, egyetlen széles mozdulattal letörölnie a látszat kirakat-üvegéről. „Isten áldd meg a fantáziánkat. Minél többet tudunk elképzelni, annál több veszély leselkedik ránk.” Nézte a lány a magányos bogarat a lépcső bailfelén: rángatózott, ócska-bútor színű potroha felé hajlítgatta zúzott lábait; nem tudta, hogyan segíthetne rajta. „Ki volt ez? Minden nőbe belenéz egy orvos legaláhb. Egy bogárba senki. Pedig kint van már a belseje. Inkább emlékeznem kellene valakire, aki bár régen lélegzett.” Visszaült az ágyra, minden kis izma egymásba szorult az erőlködéstől, s egy idő után emlékezett is egy férfira. Az ágyban feküdt, hanyatt, a takaró alól, fent fekete mellszőrzete látszott, lent erős, szabályos lábfeje, az is napbarnítottan. Feje alá tett kezekkel feküdt, a párnán ellaposodott nagy karima belső felén fehérebb volt a bőr, szinte védtelen. Feje meg-megemelkedett, mintha csuklógyakorlatokat végezne ebben a testhelyzetben, s minden billenésére-bólintására elmosolyodott, vagy csupán széthúzta halvány ajaikát, kifehérlettek domború fogai, aztán jobbra-balra bengerítette kemény, kerek koponyáját, és hallatszott: rövid haja roszog a tenyerén, tág pórusú arcbőre egyik felől kisápadva megfeszült, másik felől feszes hurkákba gyúródott ilyenkor. Lassan teste is átvette a mozgást, erre-arra tekergőzött a takaró alatt, oldalt rándult, medencéje megemelkedett — mintha tornagyakorlatokat végezne a takaró alatt, a síkosra keményített lepedőn. — Pista az enyém — szólalt meg mögüle a lány anyja —, ugye, nem haragszol. Te kérsz kávét? A bogár valószerűtlenül megelevenedve, hevesen csápolt a homokon, odakint. A lány gondosan kirakta a hajcsatokat, ceruzacsonkokat, üres golyóstollbetéteket, ruha- csíptetőket az áttetsző-kék muranói vázából, magasba emelte „anyai örökségemet és hozományomat”, hosszan felnyújtózott és teljes erővel a bogárra zúdította. Egyszerre törtek szét. Mire becsomagolt, eleredt az eső, összemosta a bogarat a buta üvegcserepekkel, később homokszemeket vert fel rájuk. A lány jugoszláv válltáskájába tömködte a félszáraz törülközőket, a félig olvasott könyveket, egy férfi pedig valahol, szinte a semmiből kelt ki az ágyból, hogy újabb pohár ünnepi borral mossa le álmában kicsordult dióízű nyálát. Buborékolt, még gyöngyözött is az ital a mustáros pohárban, a férfi állt a nyitott hűtőszekrényből áradó hűvösségben, és rá gondolt, valahova, ahova el kellene menni: egy lányra, aki elmegy, elindul, eljön, az eső és a búza nyers illata érződik combjain, és az éjszakai vonat hűvöse. 111. Téma con variazione Az utat éjszakára, mire a lány kísérőt talált és gyalogosan elindult az állomás felé, felverte a sár: a rövidítésen, aztán hosszú csikóikat karcoltak combjára a mezei aszatok. Mögötte, szőrös száján át ikegve nyögött egy bőrönd alatt a falu bolondja; merefi92
