Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról

— A Tömegek lázadását olvastad-e?

— Olvastam.

— És a Homo ludenst? A középkor alkonyát?

— Azokat is.

Nem tudok róla, hogy egyetlen rajtaütéssel is eredményes lett volna.

Közelebbről szemügyre véve Szerb Antal magánkönyvtárát, kénytelen voltam megállapítani, hogy a maga nemében remekmű, a racionalizmus diadala. A könyvtár zömét a segédkönyvek tették ki. Ha otthon dolgozott, s valamiben nem volt biztos, másodpercek alatt rálelt a megfelelő enciklopédiára, lexikonra, bármi másra, s máris utánanézhetett a kérdéses adatnak. Nem kellett könyvhegyeket föltúrnia, mint Bókának, vagy Cs. Szabó módjára kutakodni a pedáns katalógusban. Mindennapi olvasmányai nagyrészt költők voltak, az ő műveik, akárcsak barátai könyvei, külön polcokon sorakoztak — karnyújtásnyira fekvőhelyétől. Nemcsak neofrivol volt Szerb Antal, hanem racionalista a javából. Nem hiába írta egyik kései levelében: „szépen és értelmesen éltem.”

Szerb Antal életéhez épp úgy hozzátartozott az olvasás, mint a levegő, az étel, az ital, minden ízében bölcsész volt, ám ennek az általában véve nem különösen rokonszenves emberfajtának minden kicsinyessége, szűklátókörűsége, anyag- és tény- őrülete, elfogultsága, humortalansága, költői-irodalmi-gondolkodási érzéketlensége nélkül. Ha van szuperbölcs, Szerb Antal az.

1939-ben kitört a második világháború. Ekkor mutatkozott meg, mennyi méltóság, mekkora erkölcsi nagyság rejlett ebben a törékeny testalkatú, alacsony kis bölcsészben. Kivéve néhány szerencsefiát, jószerint valamennyiünket behívtak ilyen vagy olyan katonai szolgálatra. Szerb Antalt vesztére ugyanabba a fehér karszalagos — azaz keresztény hitre tért — munkaszázadba osztották be, ahova bizalmas barátait, Halász Gábort és Sárközi Györgyöt. A Nürnberg utcai zománcgyárban látogattam meg őket, innen hajtották a századot erőltetett menetben Balfra.

Két hivatásos tiszt, név szerint Thassy Guido és Görgey Guido, beleszeretett Szerb Antal írásművészetébe. Ez egyfelől jó, másfelől gyászos következményekkel járt. Sőtér István a két tiszt közreműködésével szervezte meg a mentőakciót.

— Szerb Antalért mindent hajlandók vagyunk kockáztatni — jelentette ki a két hivatásos, mert hát ellentétben a roszindulatú legendával, ilyenek is voltak.

Hamis parancsot állítottak ki, amelynek értelmében Szerb Antalt a balfi táborból Budapesten ebbe és ebbe a parancsnokságba kell szállítani. A két főhadnagy Halász Gáborról és Sárközi Györgyről csak akkor hallott, amikor a nyilaskeresztes legények parancsukra a gépkocsihoz lökdösték Szerb Antalt, aki a két tiszt legnagyobb megdöbbenésére kijelentette, hogy a barátai nélkül nem menekül. A kocsi körül zajló huzavonára a közelben táborozó SS-ek fölfigyeltek, így aztán a két tiszt kénytelen volt a túlerő elől megfutamodni.

A mentőakció tehát kudarcba fulladt.

Szerb Antal utolsó levelében így búcsúzott a családjától, így búcsúzott az élettől:

„Balf, 1944. XII. 16. Édeseim, végtelenül szomorú vagyok; nemcsak hogy tervetek nem sikerült, hanem még a csomagokat sem kaptuk meg. Általában a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz; csak ez tartja bennem a lelket. Most már sötét is van, meg hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk, és szeressétek szerencsétlen Tónitokat.”

Én akkoriban Farkasgyepűn rostokoltam, és nem tudtam róla, hogy irodalmunk három nagy tehetséggel, három tiszta emberrel lett szegényebb. Nem tudtam, hogy Szerb Antalt, akit szerettem, s akitől annyit tanultam — soha többé nem láthatom.

Az adatokat Kláritól, a feleségétől kaptam. Ugyancsak tőle tudom, hogy amikor még elutazhatott volna, meghívták az egyik Egyesült Államokbeli egyetemre. Nem élt az alkalommal.

— Mit mondhatnék az amerikaiaknak Vörösmartyról? — kérdezte.

840