Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról
AZ IRODALOMTUDOMÁNYI TÁRSASÁG Arról itt-ott esett szó, hogy Szerb Antal 1933 elején megalapította az Iodalomtu- dományi Társaságot. Senki sem kutatta viszont, hogy az adott körülmények között mi lehetett a társasággal a célja. Ugyan mi más — vélték a szimplicista gondolkodásra hajlamosak —, mint a filológiai munkák támogatása. Holott minden bizonnyal gyökeresen más törekvés indította Szerb Antalt erre a lépésre. Megdöbbenésemre én, a kezdő író is meghívást kaptam az alakuló közgyűlésre. A doktori disszertációmon kívül néhány nem különösebben föltűnő kritikám jelent meg az Erdélyi Helikonban és a Nyugatban. Józan ésszel semmi sem indokolta tehát, hogy egy asztalnál foglaljak helyet az irodalomtudomány oly kiváló művelőivel, mint Szerb Antal, Kerecsényi Dezső, Halász Gábor. Ha emlékezetem nem csal, a Centrál kávéház szuterénjében gyűltünk össze. Itt újabb rejtéllyel találtam magam szemközt. Nevezetesen a tagok összetételével. Nem értettem, mit keresnek itt például a filozófusok: Mátrai László, Joó Tibor, Prohászka Lajos, vagy a szociográfusok, mint Szabó Zoltán és Boldizsár Iván, zenetudósok: Bartha Dénes és Szabolcsi Bence, miért kapott meghívót a színháztörténész Németh Antal. Szinte csak percekig én voltam a legfiatalabb tagja a társaságnak, egy napon azonban megjelent a nálam sokkal fiatalabb kiváló néprajzos Honti János, és megfosztott rangomtól. Elképzelni sem voltam képes, mi az a közös nevező, ami ezeket a tagokat egységbe fogja. Sokkal később eszméltem rá. Elnökül az alapítót, Szerb Antalt választottuk meg egyhangúan. Lássuk, miből állott a társaság működése. Időnként összegyűltünk, pontosabban olyankor, ha valamelyik kávéház különtermét nem foglalta le valamelyik más társaság. Mert az bőven akadt. A különteremben aztán ki-ki valamit fogyasztott, a voltaképpeni program előadás volt. Hol ez, hol meg amaz tartott előadást, nem föltétlenül irodalmi tárgyút, hanem szakmájabelit. Belém legmélyebben Ignotus Pál előadása vésődött, ő ugyanis Kosztolányi „idomított múzsájáról” értekezett, ezt az egyébként telibe találó, de meghökkentő kifejezést azóta sem hallottam. Ügy rémlik, társaságunkban számolt be Németh Antal az Ember tagédiája első színpadra viteléről, ám könnyen lehet, hogy olvasási élményeim tévesztenek meg. Magam is az első előadók között szerepeltem, azon egyszerű oknál fogva, hogy készen volt a tanulmányom az olasz humorról, s annak legjellegzetesebb képviselőjéről, a nálunk kevéssé ismert Massimo Bontempelliről. írásaiban — s ez egyik legjellemzőbb vonása — lépten- nyomon indokolatlan állításokkal találkozunk, ám ezeket a szerző úgy adja elő, mintha megdönthetetlen igazságok volnának. Néhány példa: „A hosszú szempilla a férfiaknál legyőzhetetlen hazudozási hajlamot jelent, nőknél mértéktelen szelídséget és predesztinációt a vízbefúlásra.” Vagy: „Az emberek tökéletlen szobrok, akikből hiányzik a mozdulatlanság.” Végül: „Az emberek, nem tudván elképzelni a végest, kitalálták a végtelent.” Alig fejeztem be az előadást, Szerb Antal fölpattant az elnöki székből. Rémület fogott el, csak nem mondtam valami mérhetetlen ostobaságot? Nem erről volt szó. Szerb Antal a maga neofrivol modorában közölte a hallgatósággal, hogy világirodalmi hatásnak voltak tanúi, ekkor fogadta be ő, a magyar író, az olasz író hatását. A folytatásról Szentkuthy Miklós 1947-ben írott esszéjéből értesültem, amelyet én csak napjainkban — azaz 1986-ban — olvastam. Két mondatot idéz Szerb Antaltól, mindkettő Bontempelli hatásáról tanúskodik. íme az egyik: „A szőke nők extázisba jönnek, ha tengeri pókot kínálsz nekik”; a másik: „Vannak negativ barátságok, például a krokodil és az ibiszmadár között.” Kuriózum, de kár volna szó nélkül elsiklani fölötte. Már csak azért sem, mert azt bizonyítja, hogy a magukban biztos, a szuverén tehetségek nem félnek elébe menni a hatásoknak, nem rettegnek babonásan, mint a műveletlen féltehetségek, akik többnyire úgy halnak meg, hogy azt sem tudják, kinek az epigonjai voltak egy életen át. Az előadásokat ritkán követte mai szabású záró vita, nem várták el mindenkitől, 841
