Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Endrődi Szabó Ernő: A humánum devianciája

döbbenő indulattal forgatjuk. Megesik azonban az is, hogy a tanítást elfogadjuk, de az „üzenetet” rejtő esztétikai építmény szilárdságát illetően kételyeink támadnak, s a leglényegesebb, a gondolkodást és az érzelmeket mozgósító megrendülés elmarad. A Gonosz színeváltozásainak hasonló sors jut osztályrészül. De nézzük az előzményeket!

A fiatal, most harmincnégy éves Mózes Attilát a Forrás sorozatban 1978-ban megjelent Átmenetek című kötete friss, eleven hangú elbeszélőként mutatta be. A magyar próza realista hagyományait összetéveszthetetlenül egyéni látásmóddal folytatta: kisprózái kerek, zárt, öntörvényű világról tanúskodtak. Második könyve, a Fény, árnyék átdereng már nem csak erényekkel ékes. Színvonala egyenetlen, kiütközik benne Mózes írásművészetének egyik negatívuma, a redundancia, s ezzel összefüggésben a dramaturgiai fegyelem is gyakorta föllazul. Az írói szereptudat jelentős — alighanem túlzott mértékű — megnövekedésének leple alatt belopódzik az írásokba — a tehetségen és az esztétikumon erőszakot tevő, „mindent-tudó” elméleti ember, az „ideológus”. Egy-egy bölcseleti tétel igazolása kedvéért a szövegek veszítenek frissességükből, elevenségükből és hitelükből. Az ilyen részleteknél különösen kirívóak az írói szublimáció hiányai. Az átlényegítés felszínes volta miatt a magvas filozófiának szánt textusok sok esetben a banális, olykor gyermeteg okoskodások szintjén mozognak, s helyenként hangsúlyos didaxisba fúlnak. Ez azonban csak a mérleg egyik serpenyője, mert az első kötet átlagszínvonalát messze meghaladó, kiváló írásokat is olvashatunk Mózes második könyvében, mint a Jelentések a Semmiről című mesternovella, vagy a stílusbravúr-számba menő Szindbád örök utazása. Az Egyidejűségek címen megjelent falumonográfiát viszont a kritika fenntartás nélkül elismeréssel fogadta. Tényirodalom és fikciós próza hibátlan ötvözésével idézi meg a kétszeresen „nem autentikus lét” tárgyi —, illetve „tárgyiasultan társadalmi” — közegét, jelenetezés és leírás ellenpontozó ritmikájának szerkezeti bravúrjával. Az ismét kisprózákat sorjáztató Füstícoromban, ötödik könyvében azonban a szerző a hibákban és pozitívumokban is hű marad önmagához. Míg az első kötetnél csak legyintettünk és elírásra gyanakodtunk egy-egy pongyolaság olvastán, addig itt már határozottan bosszantóak a stiláris lazaságok. Nem kevésbé bántóak, az „ideológus” Mózes által az író Mózesre kényszerített megoldások. Az egyébként értékes, kötetcím-adó kisregény, a Füstkorom hitelét jónéhány így született részlet rontja.

A történet elején pár ember egy éppen fölfedezett öngyilkosságot jelent be a városi elöljáróságon. A hivatali szobájában is simlis sapkát viselő köztisztviselő így reagál: „Mit beszél, ember? Maga normális? Még komoly problémák számára sincs most fogadóórám." (171. p.) Azon túl, hogy az ellenzős-sapka-motívum durván, szellemtelenül direkt, a szöveg is csak egy abszurd-groteszk játékban vagy kabarétréfában lenne helyén, de semmiképp sem egy ízig-vérig realista vétetésű elbeszélésben. A jellemábrázolásnak szánt harmadik mondat ilyképpen nem más, mint a figura természetén tett (ideologikus) erőszak, ami a karaktert belesimítja a rosszabb fajta publicisztikától kölcsönzött sémába. (Az inkriminált mondat egyébként grammatikai szempontból is pongyola.) A sztereotípiák „csáberejének” egyébként gyakran áldozatául esik a szerző. Az istenhátamögötti, lassú elsorvasztásra ítélt kisváros szállodája természetesen „szinte már romokban heverő félemeletes ház", melynek kapuja fölött, természetesen kézzel, „girbegurba ecsetvonásokkal) föstött „H OTEL” felirat virít. Ezután — akár le se írná Mózes — magunktól is kitaláljuk, hogy a falépcső (természetesen) korhadt, az öt szobában (természetesen) „nem lakik soha senki", a világítás (természetesen) „egy szál dróton lógó villanykörté"-bői áll, a berendezés pedig egy ágy és „egy asztal két székkel” (678. p.). Ennyi természetesség persze megfekszi a gyomrunkat, és megátalkodottan természetellenességre kezdünk gyanakodni. Arra, amit az irodalmi argó „maché”-nak nevez, s magyarul kimódoltságot jelent. Mózestől pedig joggal várjuk el azt a minőséget, amit ugyanennek a kötetnek egyik legjobb darabja, a Rokokó halál képvisel.

Amit tehát A Gonosz színeváltozásai előtt született könyvek alapján leszűrhetünk: Mózes igen jó íráskészséggel megáldott szerző, aki színvonalas, olykor ragyogó írásokkal remekel, ha „az én vezérem bennsőmből vezérel” elve alapján írói ösztöneire

948