Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)

Ha a magyar középosztály a két világháború között legendák vonzásában és rontó mítoszokban élt, hadd említsük meg: hasonlóan legendák és mítoszok övezik Kolozsvári Grandpierre Emil művészi életútját is. Már beszéltünk róla, miért történhetett ez így. De ideje volna tiszta vizet önteni a pohárba, lehetetlenné téve azt a kettős játékot, amelyet a kritikusok jelentős csoportja játszott és játszik vele: hogy műve rosszabbik hányadát tendenciózusan a jobbik megkérdőjelezésére vagy aláakná- zására használja föl. Az egyetlen becsületes alternatíva, ha figyelmünket a lényegre és a megvalósulut esztétikai értékekre irányítjuk. Grandpierre kezdettől fogva harcban állt osztályával, a vágyait béklyózó társadalmi determinációval. Az önelvű szabadgondolkodó posztjára áhítozott, eszménye Voltaire volt, egyike azon keveseknek az irodalom történetében, akik kétszeresen is biztosították magúiknak a szellemi függetlenséget — részben az ügyesen megszerzett nagy vagyonnal, részben az önkéntes száműzetéssel. A páratlanság, írói függetlenség kívánalma visszatérő motívum és nem véletlenül az. Grandpierre nagyon jól tudja, a teremtő szabadság nélkül az igazi objektív valóságelemzés is lehetetlen. B. Nagy László helyesen állapítja meg róla a hat kötetes akadémiai irodalomtörténetben: „... Már nem akarja a világot megváltani. Irtózik a szerepektől, és fő kötelességének a megismerést tartja. A prófétikus illúziók helyére a sztoikus szemlélet lép.” Önéletrajzi regónyfolyama legjobb darabjaival, melyek művészetét kortársi prózánk élvonalába emelték — Tegnap, Szabadság, Hullámtörők — nemcsak „a realizmus diadalát” és időszerűségét bizonyítja, hanem ezzel együtt ennek a sztoikus szemléletnek az életképességét is megmutatja. Világviszonyának elemzésekor legyőzhetetlen „biológiai optimizmusról” beszél, de mi arról győződhettünk meg, hogy ezekből a vitális, szervi erőkből a lélek is gazdagon meríthet. Talán ezért is történhetett úgy — hiszen „a szem a lélek tükre” —, hogy amikor múltán a szenvedésnek, hazatérve a hadifogságból végre viszontláthatja Magdát, későbbi feleségét, ő riasztó alakjára többé nem figyelve, tekintete boldogan érkező sugarából. a kék szeméről ismeri meg.

40