Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Osztovits Ágnes: Hódolat a dilettánsoknak (Bulat Okudzsaváról, új regénye kapcsán)
OSZTOVITS ÁGNES Hódolat a dilettánsoknak BULAT OKUDZSAVARÖL, ŰJ REGÉNYE KAPCSÁN A mai szovjet irodalom világszerte számon tartott garabonciása, az immár hatvanegy éves Bulat Okudzsava előszeretettel bosszantja tudós bírálóit. S teszi ezt pályakezdése óta. Az indulás — az 1956-ban megjelent Lirika (Líra) című kötet — egybeesik a szovjet költészet úgynevezett negyedik nemzedékének — Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Rozsgyesztvenszkttj, Ahimadulina — színrelépésével. (Csakhogy ez a verseit saját megzenésítésében, gitárkísérettel előadó, abház származású fiatalember egészen más úton jár, mint nagynevű kortársai. Nem áll elő meghökkentő metaforákkal; képeit, versépítkezését már Majakovszkij is avíttnak találta volna, idegen tőle a néptribun-költő szerepe, nem (kívánja sarkaiból kiforgatni a világot, nem talál modern témákat. 1976- ig még négy verseskötetet jelentet meg, több önálló lemezt, de alaphangja nem változik. Verseinek, dalainak kulcsszavai: szeretet, szerelem, megbocsátás, megértés, barátság, háború, halál, ifjúság, múlandóság — kiveszőfélben lévő nagy eszmék, melyeket egy modern költőnek már nem illik nevükön nevezni, s főként nem csengő-bongó rímekbe foglalni. Ö felvállalja őket, s általuk a korszerűtlenség vádját. A példaképek: Villon és Puskin. De Villon és Puskin már nem érvényesülne a modern metropolisokban, az ő szavukat elnyomná a nagyváros dübörgése. Akire felfigyelünk, dilettáns, műkedvelő a nagy elődökhöz képest, mert fittyet hány a dalforma 'kötöttségére, nála megbicsaklik a ritmus, hajmeresztő lesz a rím. Az énekelt dallamról már nem is beszélünk. Egy tudatosan vállalt dilettáns szerepben — mely mögött egy morálisan feddhetetlen, romantikus lelkületű lírai én áll — arat sikert mindmáig Moszkva első számú dalénekese, s „dilettantizmusa” időközben kitágította a dalforma lehetőségeit a groteszk felé, mi több, iskolát teremtett. A dalköltő Okudzsava utolsó megjelent verseskötetóben, 1971-ben (Arbat, moj Arbat, — Arbat, én Arbatom; Arbat a régi Moszkva tenyérnyire zsugorodott központja, mely Okudzsava nemzedékének, egyebek között Jurij Trifinovnak is, a titkokkal terhes nagyvárost jelentette az ifjúság éveiben) kijelenti: „A daloknak vége, mind elénekeltem őket.” A kijelentés nyilván elhamarkodott, az azonban tény, hogy a szerző 1969 óta rendre publikálja (történelmi regényeit, melyek új szakaszt nyitottak pályáján. Már az 1961-ben megjelent Sok szerencsét, pajtás! című kisregény is ígéretes prózaírót sejtetett, de nem hatott a meglepetés erejével, hiszen a (kamasz-katona monológjából a legnépszerűbb dalok gondolatai csendültek ki; az iskolapadból a frontra került nemzedék mindenkiénél hevesebb béfkevágya, iszonyata az öldökléstől, a háború lélektorzító hatásától, felidézve a frontharcos-lét ritka, felemelő emberi pillanatait is. 1969-ben jelent meg az utóbbi két évtized legszínvonalasabb szovjet folyóiratában, a Druzsba Narodovban — a többi regény is ott lát először napvilágot — az irodalmi szenzációnak és botránykőnek egyaránt kikiáltott Szegény Avroszimov (könyvalakban 1971-ben Glotok szvabodi — Egy korty szabadság címmel). A kritika az első történelmi regényt még egy szeszélyes tehetség egyedi próbálkozásának vélhette, s vélte. A Mer szí, avagy Sipov kalandjait sokan ironikus válasznak tartották a (történelemhamisítás vádját is hangoztató kritikusoknak. A dekabrista per időszakát idéző Szegény Avroszimov ellen ugyanis többeknek az volt a kifogásuk, hogy a kis tollnok szemszögéből megjelenített kornak semmi köze ahhoz a történelmi időszakhoz, melyben az orosz nemesség legjobbjai életüket és vérüket adták a szabadságért. A Merszi41
