Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)

a világot, és ezzel valamilyen monumentális, momstruózus voluntarizmusnak hintette szét veszedelmes ősmagjait, akkor a minden romantikus szélsőségtől irtózó, velejéig racionalista Grandpierre-re azt mondhatnánk, hogy ő a praxis Fichbéje. „Én” és „Nem- Én*’ különbségét korántsem egy ilyen mindenságméretű, metafizikai térben tételezi, hanem a konkrét egyéni szemlélet és a benne megjelenő valóság dialógusaként. „Én” és „Nem-Én” ellentéte számára nem ismeretelméleti lehetőségként jelentkezik, hanem akció és kivihetőség konkrét, átlátható, fölmérhető terepeként.

„Én” és világ ütközete csak a szabadság dimenziójában bír jelentőséggel, ez a szabadság azonban sohasem elvont, hanem mindig konkrét vágyak, határozott ambíciók szembesülése egyértelmű külső feltételekkel. Filozófiaellenes filozófiájának legpontosabb megfogalmazása az lehetne, hogy metafizika nélküli egzisztencializmus. Mert egyáltalában nem érdekli egy-egy emberi helyzet filozófiai elemzése, közömbös a szituáció tisztán szellemi, elvont jellemzése iránt, és emiatt a lehetséges metafizikai konzekvenciákkal sem törődik. Mégis: az általa ábrázolt emberi helyzetek belső feszültsége sokszor nagyon hasonló az egzisztencializmusból ismert képletekhez. Nőélményét gyakran a semmi fojtogató individuális lelki térsége övezi, úgy, ahogyan megint csak főként a francia íróknál, Montherlant-nál, Az undor Sartre-jánál vagy Camus-nél figyelhetjük meg. Ezt nagyon fontos hangsúlyoznunk, mert léhább és gyen- gyébb írásaiból kiindulva sok elemzője megerősítette negatív, operettes legendáját, a szoknyavadász, dzsemtroid, bohém-Don Juan periférikus alakját állítva előtérbe. Való igaz, hogy több műve is alkalmat adott erre az elmarasztalásra. Csakhogy a művészet történetében korántsem egyedülálló az ilyesmi. Tudom, minden hasonlat sántít, mert Offenbach életművében semmiképpen sem tekinthetjük „periférikusaknak” a maguk nemében nagyszerű, sóit, gyakran zseniális operetteket, de van egy operája, a Hoffmann meséi, amelyikben egészen új arcát mutatta meg, és ez a zenemű az egyetemes operairodalomnak is egyik egészen kiemelkedő darabja. De érzékenyebb elemző még a Nobel-díjas Hemingway életművében is kimutathatna hasonló belső törést, Faulkner kritikája nem féltékenységből, hanem emiatt annyira éles. A leghelyesebb álláspont talán mégis az, ha ezeket a sikervágyból, anyagi vagy egyéb megfontolásokból létrehívott, silányabb állagú műveket egyszerűen kihagyjuk az érdemi elemzésből. Maga Grandpierre egy rádiónyilatkozatában Karinthy Frigyesre hivatkozva próbálta „megmagyarázni” ezt a kettősséget: „Azt álmodtam, hogy két macska vagyok, és játszottam egymással, hát én meg két író voltam, és írtam egymásnak.” Magyarán : a hígabb, igénytelenebb műveket azért „követte el”, hogy általuk az írói függetlenséget biztosítsa magának.

Ez persze csak .amolyan „bon mot” és játék a szavakkal, mert az igazság itt is sokkal bonyolultabb. A Grandpierre-életmű átfogó elemzése engem arról győzött meg, hogy ő különös — bár szükségszerű — módon mindig ott és akkor válik igazán mély- lyé, amikor objektív helyzete és a sorserők kényszerítik erre. Részben témakörei bizonyítják ezt, részben önéletrajzi regényfolyamának az egyes darabjai. Mélyek ezek a kényszerítő sorserők, és milyenek a megint csak kényszerítő erejű emberi szituációk, életviszanylatok? A szubjektív kisviiág, a magánélet és a történelem koncentrikus köreiben kell fölkutatnunk őket. Család, társadalmi osztály, a szülőkkel való kapcsolat, a gyermekkor ősélmónyvidéke, ifjúság, szellemi kibontakozás, majd a férfi-nő viszony státusa, az igazi szerelem lónyegvonzésa rajzolja ki ezt a determináló erejű térséget. Más szavakkal úgy is mondhatnánk, hogy Grandpierre valódi mélysége megint csak szelleme legerősebb képességének, átható és szilárd kritikai érzékének üdvös eredménye: ahol természete és jelleme szerint még mindig hajlana a könnyebb megoldásra, kritikai értékösztöne kényszeríti az adekvát valóságviszonyra, éppen a külső tények helyes érzékelése folytán, azaz „a valóság nyomasztó súlya alatt”. Ha vitathatatlanul legjobb műveit veszsük számba, A rostát, a Tegnapot, Szabadságot, a Harmatcseppekeit, A szerencse mostohafiát, A tisztesség keresztje novelláit vagy a Hullámtör őket, sokoldalúan megbizonyosodhatunk ennek az állításinak az igazáról. Grandpierre számára, ha létezik valódi és szinte feloldhatatlan feszültségű konfliktus, akkor az élet és irodalom drámája: dionüszoszi alkat, aki képtelen gyönyör és

32