Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)

gyönyörűség nélkül élni, márcsak amiatt is, mert egyik lét-archéja, hogy a gyönyört az életben be kell teljesíteni; a művészet azonban nem mindig békíthető ki ezzel az igénnyel, ugyanakkor szellemének és tehetségének ereje legalább olyan erős, mint ez a mediterrán gyönyörvágy és görögös mámorszomjúiság. Az önéletrajzi regényfolyam két vezérmotívuma közül ez a szüntelen harc az egyik. A másik: a megszállott küzdelem az osztállyal, a kiüresedett és kiüresítő, lényünk erőiből kifosztó „úri-középosztálybeli” életformával és az ehhez csigaházszerűen szervülő hamis, hazug, ret- rográd értékrenddel. A család sorsformáló tényező: ki, hova született, sok mindent eleve eldönthet a jövőjéről. De kétszeresen is determinál az lidejétmúlta társadalmi formációkban. És ez az, ami ellen akkor kétszeresen is lázadni kell. A kétszeres determináció azt jelenti, hogy a család nemcsak szubjektíve határozhatja meg sok tekintetben az én majdani sorsútját, hanem objektíve is, mert bizonyos társadalmi értékrendnek a mitikus foglalata és rideg továbbörökítőj'e. A megmerevedett társadalomban a család negatív katalizátor: nem előrevivő, hanem visszahúzó, elbénító erőknek az életretessékelője — idő az időben és tér a térben, minden gesztusával a mozdulatlanságra kárhoztatná vergődő, hálórab áldozatait. A két világháború közötti tehetetlen magyar társadalomnak a szerkezetében több mint nyilvánvaló a „polgári” család morbid súlyponti helyzete — mozdíthatatlanságának ez a gyötrő archimédeszi pontja, ezért a szabadság higgadt merénylőjének is itt kell támadnia. S ha Grand- pierre-től idegen is a romantikus fiohted akarnokság Küklopsz-voluntarizmusa, az, ahogyan ezen a földühítő ponton vétózni és lázadni képes, csak féktelen elszánódású individuális erőkkel jellemezhető.

Grandpierre önéletrajzi regényfolyama nem az élet elrendelt egysége miatt válik igazán koherenssé, hanem sokkal (inkább a lázadó indulat állandósága folytán. Egy lélek és sors eszmélettörténetét írja meg, de közben egyre intenzívebbé válik a harc, amelyet osztályával, a polgársággal vív meg, tágasabb értelemben pedig az egész magyar valósággal, az oktrojált életelvekkel és maga tartásmin ősegekkel. Mi is jellemzi leginkább az úri középosztály szellemi arculatát? Dogmák, előítéletek, üledék-ha- zafiság, mocsár-nacionalizmus, irracionális sorsmodellek, inadekvát életeszmények, auliikus hűségpátosz és valami lateiner korlátoltság, azaz teljes képtelenség a valóság igazi megértésére, a szellemi értelemben praktikusnak mondható gondolkodás tökéletes hiánya. Ez a teljes osztály társadalmi szereprvitelének a szigorú megítélése, és nem kiválasztott egyénekre vonatkozik, akiknek az íróhoz hasonlóan kellett mindettől szenvedniük. Ez a millennium óta egyre intenzívebbé sűrűsödő váltséghelyzetekben lesz képtelen az ésszerű cselekvésre, a kitörés bármilyen formája vagy akárcsak kísérlete helyett is a kitűrés gyötrelmesen magyar normáját emeli a legfőbb erkölcsi elvvé, és közben nem veszi észre, hogy az semmi egyebet nem jelent, mint oblomovi korhadást, és persze a tett, minden építő cselekvés halálát.

A Hullámtörők azért fciválasztottan érdekes mű, mert extenzív elemzésre törekszik, lehetőleg minden összetevő pontos, logikus számbavételére: a főhős, az én szituációjának metszetélességű megrajzolására. A széthulló család motívuma (az apa halála) finoman illeszkedik a súlyos helyzetbe kerülő magyarság motívumához, majd később a második világháború élményéhez. Páratlan tömörséggel ábrázolódik apa és fiú föloldhatatlan konfliktusa, ami persze megint csak távlatosabb életmű, mert a családfő egy társadalmi értékrend néma képviselője is, és a valódi dráma kiváltója éppen ez a megszólíthataHanság, némaság, az igazi emberi párbeszéd lehetetlensége. A halálhírt a fiú tompa közönnyel veszi tudomásul, de amikor a huUakamra egyik rekeszéből kihúzzák elé a meztelen holttestet, feltör belőle a zokogás. Mesteri váltás, ahogyan a pokoltoimácú jelenetből magára ocsúdik: családtagjai, anyja és testvére néznek már rá — ki tudja, mikor érkezhettek. Ez a rajongással csodált és megközelíthetetlen eszményként tisztelt Dosztojevszkij-próza iskolája: mindent csak ábrázolni, mutatni, lehetőleg egyetlen szóval sem „értelmezni” a hős viselkedését, a művészi jelentésnek a történésből kell kibontakoznia. A fiú szinte önkívületben lehetett, értjük meg ebből a képsorból,\hdszen csak így nem vehette észre, hogy új gyászolók is megérkeztek közben a halotthoz a rideg, sírnéma helységbe, ahol minden nesz többszörö33