Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)
BELOHORSZKY PÁL Mítoszok jégtörője KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMILRŐL Független író. Sah.a nem tartozott semmilyen csoportosuláshoz, klikkharcokban elvből nem vett részt. Világmegváll'tó tervei nem voltak, nem lehettek, mert már a megfogalmazódásunk előtt lemondott róluk. Az írást dölyfösen igyekezett mindig annak tekinteni, ami —, önkifejezésnek. Ez persze társadialomábrázolást is jelent, hiszen az én mindig egy közösség 'tagja. Buffon mondja: le style c’est 1’hőmmé mérne — „a stílus — az ember” —, és megfigyelhetjük, hogy Gnandpierre-hez általában innen, a stílus felől szoktak közelíteni, föltehetően amiatt, mert a megszokottabb megközelítés-reflexek elől reflexszerűen kitér. A buffoni maxima ellen viszont nincs kifogása, maga is helytállóként idézi, más kérdés, hogy kritikusai a legtöbbször e helyes és talán egyedül célszerű kiindulás mellett is szinte (egyöntetűen hibáztak a következő lépésiben, amikor már magát e stílust kellett meghatározni. írásait elemezve némelyikük például „impassibiMté”-ről beszél, pedig Grandpierre szenvedélyes, nagyon szenvedélyes művész. Nálunk azonban a szenvedélyasséget, (kiváltképp a huszadik században az expresszianisztikusan harsány lázongással vagy a ibombaszt attraktivitás- sal szokás összekeverni — a magamutogató stílussal. Stendhal a Világirodalom egyik legszenvedélyesebb írója, mégis a napóleoni törvénykönyv rigorózus „jogásznyelve” volt a stiiláris eszményképe. Az előadásmód geometrikus fegyelme, a pontos és mindig normatív jelzőhasználat — lehetőleg egyet, de a legjobbat megtalálni —, a 'mondatok zárt rendje és ezekből következően bizonyos feszesség a kompozíció tágasabb köreiben is, mindez így együttvéve sem feltétlenül jelenti a valódi lelki distanciát is az élményhez, az elénk tárt tartalmakhoz. Ellenkezőleg. Az író úgy érzi, hogy maga az élmény, maga a mű olyan színeleven tarkasággal éli önelvű életét a kibamlló történések látványában, hogy csak a stílus, a közlő hang relatív nyugalma, a szürke vagy fekete drapéria lehet hozzá a méltó háttér. Ne feledjük soha a túlságosan is egyszerű szabályt: az, amit az író elmond, ugyanúgy az ő tulajdona, mint az, ahogyan elmondja. Grandpierre nemigen kezd virtuóz leírásokba; tömörítő, sűrítő, a valóságot esz- szenoiálissá töményítő (mondatokat ír. Féldecizik a (Szavakkal — mondhatjuk képiesen. Stílusa nem ringat, nem andalít, a költőiségnek úgyszólván minden formájától idegenkedik, ha nem irtózik is. Fogalmazásmódja mindig módszeresen tárgyias, de egyben elvont is tud lenni, méghozzá igen könnyű követhetőséggel. Nagyszerűen ért ahhoz, hogy a legkopánabb, legfanyarabb szónak is valamilyen filozofikus artanyfedeze- tet teremtsen — ha akarja. Egy kitűnő esszéista telitalálata Voltaire-rel és kicsit az ősök emlékén is a franciákkal rokonította. Korántsem próbáljuk azt állítani, hogy a kapcsolat például Voltaire-rel túllépne a legfelszínibb réteg azonosnak mutatkozni is tudó anyagán. írói vénájuk hámsejtjei tűnnek hasonló szerveződésűnek. Az egzakt élcesség, iá morbidságig feszülő karikírozó hajlandóság teremt csak vázlatos és főleg hangulati közösséget látásukban, ábrázolásmódjukban. De ez sem kevés. Grandpierre valóságviszonya kezdettől fogva kritikai. Minden ellen lázad, amit automatikusan vehetne át vagy bírálat nélkül „kaphatna meg”: azt akarja, hogy az ő élete mindenestül a magántulajdona lehessen, és éppen ezért annak minden mozaikját sajátmaga igyekszik megkeresni, majd a helyére illeszteni. Ez a magatartás nagyon jól mutatja, hogyan férhet meg egymással sízenvedélyesség és distancia a szemléletben. Mert szenvedélyes, dühödt, néha fogcsikorgatóan az, a bírálatban, az eluba27
