Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)
sításban, de disbancionált, higgadt és objektív, amikor írói eszközökkel láttatja, mi az, amiből nem kér, mi az, amit embercsonkítónalk, lsalacsonyítónak vagy aljasnak, becs- telemnek ítél. Attitűdje lényegében individualista, de paradox módom az, a paradoxi- tásnak pedig éppen az áthatóan realista szemlélet a forrása, fin-ként, önálló, független egyémként akar érvényesülni, de nagyon jól tudja és minden gesztusával hangsúlyozza, hogy a társadalom, a közösség tagjai vagyunk valamennyien, boldogulásunk legalapvetőbb feltétele, hogy sorsunk magányos hajósaként is tökéletesen ismerjük a 'tengert, világosan lássuk a tért, melyben meg kell valósítanunk céljainkat, pontos képünk legyen a közegről, amelyben élünk, s ha már eligazodunk az okozatok között, ne érjük be ennyivel, kutassuk föl az okokat is, mert beavatkozni csak ott lehet. Az emberek döntő többsége ott hibázik jóvátehetetlenül, amikor látszat-összefüggések között teremt szilaj okságot, és így próbál a helyes útra lelni. Reménytelen vállalkozás. önsorsromtás lesz a vége, azzal a torz optikával súlyosbítva, hogy az így mester- kedők ezek után mindent a rosszul elemzett és lényegében félreértett „társadalmi viszonyokra”, az „objektív” körülményekre hárítanak át, mondván, ők igazán megtették a magukét, lám, mégis ez lett csak a vége, hát lehet itt valamit iis csinálni? Nem cudar egy világban élünk-e? Nem ilyen volt-e a „magyar sors” mindig? Hátborzongató klisék, mégsem szabadulunk meg mágiájuktól, a paranoiás önszemfényvesztés még mindig sokunk életének negatív demiurgosza: visszahúzója, megbénító ja. Régi mondás és persze közhely is: a vízparton senki sem tanulhat meg úszni, de Grandpierre az ilyen közhelyek népköltészetét és üde, partszéli realizmusát mindennél többre becsüli, sót biztat is rá, tegyük magunkévá a pátaszitalanull egyszerű igazságot, és induljunk el a nekünk adatott térben, saját társadalmunkban valódibb, érvényesebb önmagunk felé, ismerkedjünk a „vízzel”, próbálkozzunk, gyünkőzzünk (bátran és elszántan, de amíg a víztükör sima és nyugodt, ne a közelgő vihart szidalmazzuk esetleges 'kudarcainkért, hanem csakis magunkat, helytelen tempózásunkat, rossz iáb- technikánikat vagy ügyetlen lényünk siralmas egészét. Egyetlen dolog van a létben, amiért mindenki egyformán felelősségre vonható — a valóságviszony. Társadalmunkat nem választhatjuk meg, de meg kell értenünk, és tudatosan kell kapcsolatott teremtenünk vele. Az adekvát valóságviszony egyszerre praktikus és 'erkölcsi követelmény ebben a szigorú, de teljesen megérthető rendszerben. Sigmund Freud híres könyvének, a Totem és tabu-nak így hangzik zárómondata: „Kezdetben volt — a Tett!”. E mondat erejéig Grandpierre a iegsziliajalbfo magyar freudista. Mert az életbe kerülés (még nem életben maradás!) a priorija a helyes valóságviszony volt, de az előrelépés, továbbjutás feltétele a helyes cselekvések rendszere, az adekvát óletterv. Valóságiszany helyett tudatos valóságviszony — ez Grand- pierre szűkszavú, de annál célratörőbb programja. Már első regényében, A rostéban * is valóságiszony és valóságviszony most említett drámai kettősségét elemzi. A huszonhárom éves író munkája meglepően nagyigényű. Tökéletes metszet, megrendítő pontosságú korrajz és élmény-szociográfia a kisebbségi sorsra kényszerült magyarság be- gubódzó, mélakóros, kétszeresen is „oblomovi” életéről, világ- és valóságidegensógéről, kilátástalan, önpusztító vegetálásáról s az egész szűkölő, kismagyar beltenyészetről Ami a legmaghökkentőbb: Grandpierre már huszonhárom évesen is birtokában van az írói mesterség majd minden fortélyának, stílusa tiszta, sallangmentes, elegánsan, könnyedén ír, a legnehezebb feladatokat is magával ragadó egyszerűséggel oldja meg. Íme, egy kiragadott példa: „A kereskedők háromlábú kosarakban cseresznyét tettek a boltjuk elé. Később meggyet... A réteken lengett a fű. Liekaszálták. A széna fűszeres illatot lehelt... A búza is szelídem ledőlt a földre. Barna lányok'kévékbe ölelték a sárga kalászokat. A cséplőgép zakatolt és köpte magából a szalmát. A szalma is sárga volt, mint a kalászok, a tarló, a búzaszemek, de legsárgábban a nap tündökölt.” Ebben a rövid és majdnem-tőmondatos képsorban ott lélegzik a természet magából megújuló alaikegésze, a metamorfózisok színéletében tobzódó, gyönyörű vegetáció: miközben megértjük, hogy a napfény a termés forrása, a földbarma hajú, kévéző lányok megannyi élő sugárrá, nappá válnak maguk is. Dicsérendő formai teljesítmény, hogy aiz egész regény gyorsfilmiként pergő, életes dialógusokban íródik, 28
