Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Radics Viktória: A megalkuvó színház (Mészöly Miklós Bunker című drámájának bemutatójáról)
RADIOS VIKTÓRIA A megalkuvó színház MÉSZÖLY MIKLÖS BUNKER ClMÜ DRÁMÁJA AZ ASBÓTH UTCAI KISSZlNPADON Ebben a bunkerben piros plüssfotelek vannak. A katonák öltönyei mintha most kerültek volna le a szabó próbababáiról, a Lány ruhája modem trikóanyagból — mint egy túl jól sikerült reprodukció. Kipofozott, lakájossá tett műbunkerba léptünk — akár valami újonnan kárpitozott emlékszobába —, mű-dörren t a fémajtó, és kezdetét vette Mészöly Miklós 1959-ben írt Bunker című drámája kópiájának a bemutatása. Mintegy irodalomtörténeti adalékként, a modern magyar dráma világából kinézett darab sunyi rehabilitációjaként. A „modernség” kellékei mintha lázadó színházat hirdetnének. (Nincs emelvény, a szürke színtér a plüssfotelek övezetébe mosódik. Az egyenruhás színészek közvetlen közelünkben katonáskodnak. Zárt ajtók mögött függőiben, hálóban vagyunk, egy szervezet ütésálló részei, mint a homokzsákok — sugallhatta volna egy ilyen rendezői elképzelés, hia részletesen, pontosan kidolgozott koncepcióvá válik, s nem reked meg már a kellék-ötleteken. A bársony és a posztó disszonanciájának rossz íve alapvető rendezői következetlenség szimptómája. Abból a hamisságból ered, amit a „nincs színpad” vaskos színházi naturalizmusa és a „valamennyien szereplőik vagyunk” gesztusának teatralitása összehoz. Abból a groteszkségből, ami a köztünk játszó — mintegy „velünk egyívású” — színészek hagyományos (mesterségbeli fogásokon alapuló) szerepalakí- tásából létrejön. Abból a csalásból, ahogy az Aabóth utoai Kisszínpadon eljátsszuk a bunker-létet, múlttá hazudjuk — mintha már túl lennénk rajta. A színház pedig nem arra való, hogy drámatörténeti képeskönyvet illusztráljon, hogy beiktassa lapjai közé „a Mészölyt”, hanem hogy bebizonyítsa: a művészet (az „elvont” művészet is) egzisztenciális, húsba vágó problémáinkat adja nekünk, a Bunker nem „abszurd irodalom”, hanem benne vagyunk és benne van agyunkban, lelkűnkben. Közérzet, atmoszféra, jelenlét: Mészöly poétikájának e kulcsszavai a modem színház egyik legfontosabb irányának kulcsszavaival találkoznak, azzal a színházéval, mely épp nem reprezentációra és produkcióra, hanem 'az életből és a színházból is egyaránt kiveszett autentikus emberi jelenlét megszületésére tör. Amit, leegyszerűsítve, önismeretnek és tisztánlátásnak, az ön- és világérzékelés visszanyerésének, elmélyítésének, a tudat tisztító feltárásának 'és „megnyitásának” is nevezhetünk. A színpadi jelenlétről is vannak Mészölynek szavai: „Lélektani naturalizmus? Nem; a helyes sorrend felismerése. Nem a szöveg elvontságaiból visszaérkeztetni az alakokat a színpadra — fordítva: a pszichológiai rezzenésekből aurát teremteni köréjük, ami az elvontságokat is élettel telíti”. (Madách—Beckett—Sziszifosz). A Bunker című dráma szövegében nem, de alapjaiban véve igen absztrakt, időtlen közegben, közelebbről meghatározhatatlan térben játszódik, szereplőinek nincs nevük, egyéni sorsuk — valahogy személytelenek —, s a sovány cselekmény is akkor telítődik jelentéssel, ha egy elvont folyamatot, a puszta leiedzéstől a felismerésen, eszmélésan át az egzisztenciális lázadásig vezető mozgást látunk meg benne. A beszédmódok és a szereplők viszonylatai viszont érzékletesek: a nyelvi gesztusok és a hierarchikus függőségi viszonyrendszer gyomrunk mélyéig Ismerős. „A bunker” akkor éledt volna meg az Asbóth utcában, a meghatározatlan idő akkor feszült volna jelenné a színházi estéken, ha a színészek e gyomortáji szorongásból építkezve „megszületnek”, szermélyessé válnak a színpadon. Így válhatott volna ér64
