Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Radics Viktória: A megalkuvó színház (Mészöly Miklós Bunker című drámájának bemutatójáról)
zékelhetővé a Bunker című drámának azon aurája, ami az hőmmé révolté abszurd szabadságának kialakulásáról szól. A Bunker egyszerre pszichológiai, társadalmi és metafizikai dráma. Pszichológiai, mert kitapogatja a szereplők lelki működését, gondolkodásmódjuk belső logikáját. Mélypszichológiai éleslátás tekint be a Hadnagy hatalmi eszközökfckel bebiztosított benső bunkerébe: „mint egér a lábas alatt”, döglődik ott a lélek utolsó por- cikája, a rothadás szaga a cinizmus páncélján is átüt; a menthetetlenül züllött „felnőtt-logika” szánalmas reflexei a benső nyamorultság lelepleződésétől félnek. Az őrnagy depressziós-mániás hullámait a lelkiismeretfurdalás kínjai lökik ki; orde- nárésága a maradék természetes érzelmiséget őrzi a finom ideológiai masszázstól. Az önámító iláúziójátékok kaputját szemlélhetjük a Tizedes példáján; a játékba oldott elkeseredett szenvedés azonban végső komolyságot őriz. A Közlegény idomításba vett ártatlan, öntudatlan lelkének a fájdalmas eszméletig kell fejlődnie, hogy megma- radjék. A lány természetes lényének intuitív akciói, reakciói végül is felébresztik, kiszabadítják a béklyóba fogott emberi potenciálokat és áttörik az ideológiai bunker, a benső cellák falait. Társadalmi dráma is a Bunker, mert megrajzolja az alá-fölérendeltségi szociális hatalmi viszonyok térképét, felmutatja az ideológiai uralom mechanizmusát. A Tábornok, a Legfelsőbb Parancsnokság, a Szabályzat mitikus eszméiből szövik meg a hadnagy és katonák a hálót, amellyel összefogdossák az embereket, és ebből az eszmei nyáladékból készül a pókháló, ami bevonja az emberek agyát. A hierarchikus lépcsőfokok — „amibe kapaszkodni lehet” — a pók szájához visznek közelebb (a Hadnagy az élő példa rá). Ez a hatalmi rend abszurduma. A dráma metafizikai dimenziója a tudatának korlátad — a benső bunkerének falai — közé zárult ember közérzetéről, illúzióiról, a behatárolt és behatárolódott lél abszurdumáról ad hírt. Innen nézve tűnik csak ki igazán, az ideológia embere mily kétségbeesetten és vérmesen mardossa tákolmány-kapaszkodóit az űrben, a szív embere mily szerencsétlenül fabrikál magának emlékeket, „valami” fejében legalább nosztalgiát, a játék embere mily gyáva könnyelműséggel szeretné kijátszani a létét őrlő ellentmondásokat. Hogy a nyitott, gyermeki ártatlanság milyen esendő —, csak a bűn próbája — a világbunker-alj megtapasztalása — érleli meg a világra. És mintha azt is sugallná a dráma, hogy a „felnövesztett” természetes intuíció, az erre alapozott, tudatos felnőtt-jelenlét a bunker-manipulációk legfőbb ellenszere és a lét- zánka nyitja, mert túllát a hatalom horizontján és az „autre chose” titkait, a mindenkori most. A drámaszöueg a megszületés/lázadás pillanatában szakad meg, a szakadék szélén. „Ez az a hasadás a vágyakozó szellem és a csalárd világ között, ez az én egység utáni sóvárgásom, ez a szétrepedt világ és az ellentmondás, ami összetartja. Megmaradni ezen a szédítő élen, ez a becsület, a többi csak mellébeszéd”. (Camus) „Elég!” — üvölt a drámaszöveg végén artikulálatlan hangon a Közlegény. A rendező viszont nem tudta eljuttatni színészeit addig a „fokozhatatlan jelenlétig”, ami a meg-elég-elés kiváltója lehetett volna. A lázadó darabot nem is megjeleníteni, csak eljátszani akarta. A színészek így annyit tehettek, hogy tőlük telhetőén kibontották a dráma pszichológiai dimenzióját. Ez legjobban Pálkozdi Jánosnak sikerült. Testében, szuszogásáig lett őrmesterré, megvalósította „a játék mikroreafliz- musát”, amit a szerzői instrukció is előír. Rosta Sándor, a Közlegény szánnivalón örömteli tekinteteivel, derűs kifli-mosolyaival tudott nagyot játszani. Kiáltása azonban nem hangozhatott el, mert nem hangzott el az „elég!” a bunker-színházra sem. 85
