Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Endrődi Szabó Ernő: A humánum devianciája

a tézis — győzelem a megsemmisülésben (A krampusz halála) — az antitézis — teljes vereség a „túlélésben” (A Gonosz színeváltozása) — és a szintézis (Megváltás) a nem hódoló s ezért elpusztuló, de halálával a Gonoszt is megsemmisítő magatartástípus és erkölcsiség triumvirátusában a harmadik összetevő kicsit haloványra sikeredett.

Az elmélet kimunkálása azonban — úgy tűnik — az irodalmi megvalósítás elől vonta el az energiát. Mózes ugyanis nem tud hidat építeni a modell-valóság és a mű-valóság — vagy egészen egyszerűen csak modell és mű —, azaz az elmélet és az irodalmi anyag között. Pedig a lényeg nem lehetne más, mint a szigorú logikai felépítés és az esztétikai bizonyosság (harmonikus és dinamikus) ötvözetéből születő evidenciaélmény. A valóság konkrétumaival (és -ból) építhető modell-valóság kapcsolat, a modellnek mint igazolandó feltevésnek használata során kimunkálható, nagy pontosságú adekváció. S tágítva a hermeneutikai kört: A Gonosz színeváltozásai-t az írói és az olvasói élmény között elhelyezkedő (diakronikus) struktúraként fölfogva azt láthatjuk, hogy Mózes kizárólag a passzív (az „írói”) rétegelemet építette föl nagy gondossággal. A funkcionális (az „alkatrészek” mozgástörvényeit) és az aktív (az irányított közlést) hordozó elemek emennek nem valódi vetületei, nem szerves egészként, csupán széteső, diszperz halmazokként vannak jelen az írásban vagy ha úgy tetszik, az alkotás folyamatában. Következésképp: a szinkrónia tengelye mentén elhelyezkedők közül is csupán a szerkezeti modell (a mű váza) áll meg, a valóságelemek közeledését szabályozó modell inadekvát (ezzel kapcsolatban sem ártana tisztáznia Mózesnek a realista és nem realista szemléletmódok és technikák egymás közötti viszonyát, elegyíthetőségük mértékét stb.) s ilyenképpen az interstrukturális — a mű helyét a kommunikációs viszonylatokban kijelölő — modell a lektura irányába mutat.

Mindez talán magyarázza, de nem menti a könyv hibáit: a következetlenségeket, amelyek az egyes történetekben a dramaturgián, a jellemrajzokban s a cselekményszövésben egyaránt érezhetik hatásukat. Általában véve — kivételt talán csak az első képez — az egyes kamaratörténeteket az ötletszerűség és az elnagyoltság jellemzi és Mózes ezen sem a szereplők szájába adott írói magyarázkodással, sem a különféle technikai fogásokkal, sem pedig a figyelemfölkeltőnek szánt tematikus elemek alkalmazásával nem tud javítani. Az első — a magyarázkodás — fárasztó túlírásokhoz, önismétlésekhez vezet — ennek esik áldozatául a filmes történet is. Jellemző példa a félkegyelmű Dugó szerepeltetése. Gyakori, ám teljesen funkciótlan megjelenéseit azért kell közel másfélszáz oldalon, csaknem szóról-szóra ismétlődő leírásokban (egyre lankadó) figyelemmel kísérnünk, hogy a film zárójelenetében a várost páncélosokkal szétlövető Papa, azaz a Gonosz prédájává váljék: ártatlan áldozatként bennég egy épületben. Igaz: a tétel ezáltal megerősítést nyer, de nem az esztétikum, csupán az ötlet szintjén.

A különféle műhelyfogások bevetése helyenként zseniális megoldásokat eredményez, de a fundamentális realizmus igen sok esetben hatástalanítja vagy — például az újszerűén szervezett szövegrészek esetében — kiveti azokat a mű anyagából (250. p.). A tematikai elemek pedig — sajnos — inkább harsányak, sőt, nem egy esetben kulisszahasogatóak s a figyelmet inkább képtelenségükkel keltik föl. A Gonosz színeváltozásaiban például Papa és Szvetlána — noha kölcsönösen gyűlölik egymást és magánemberi érintkezésnek nyoma sincs közöttük — minden átmenet nélkül összefekszenek, minden lélektani vagy legalább esemény-szintű előkészítés nélkül. Egyszerűen közös ágyba tereli őket, mert a rendezőnek — a Gonoszról fölállított tételt (eképpen sajnos didaktikusán) igazolandó — Szvetlánát is meg kell aláznia. Igaz viszont, hogy a közös éjszaka után Papa oldalakon át csámcsoghat a színésznő szexuális nyomorúságán. A baj csak az, hogy az író nem tudja szemantikai töblettel telíteni a rendező szavait, ennek hiányában pedig, a primér közlés szintjén az egész merő ordenáréság. A könyv legképtelenebb részlete azonban a Megváltásban olvasható. Kezdő újságíróknak mondogatják: „Az, hogy egy kutya megharapott egy postást, nem hír. Az ellenkezője: szenzáció.” Mózesnek megtetszhetett e fabula, Máté ugyanis megharapja, pontosabban visszamarja Martinyék Prinsz nevű kutyáját, mi több.

952