Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Cs. Gyimesi Éva: Paradoxonok zsarnoksága
pont: motívum-funkciót tölt be, s minden értelmezése — variáció ugyanarra a témára. És ez a látszólag narratív-technikai megoldás tökéletesen egyezik Mózes Attila legtudatosabb hősének, Hajnóczynak az ismeretelméleti álláspontjával: „Az igazság az összes létező és elképzelhető meglátás és vélemény találkozása a ténnyel." Az olvasónak ezek után egy már többszólamúan értelmezett világot (igazságot) kell értelmeznie — a maga módján. S mennyivel nehezebb így, mint abban az esetben, ha csupán egyetlen nézőpont függvénye lenne az értelmezés! Ebből eredeztethető az az olvasóval szemben támasztott igény, amelyet — jobb híján — az intellek- tualitás követelményének nevezhetünk. A szerző nem teszi lehetővé, hogy egyik vagy másik figurában egyértelműen az ő szemszögének megfelelő képet ismerjük fel, vele azonosuljunk. Az olvasót a különböző figurák nézőpontjának megfelelő állandó szerepcserébe vonja, de tág teret enged az összjátékra, a többszólamú egészre rálátó szabad értelmezésnek. Az első kamaratörténet (A krampusz halála) világát kvázi-reális keretbe, egy szakasznyi katona életterébe helyezi. Egyiküket, Őszt, egy véresre forduló játék avatja központi figurává, de a végkifejletet értelmező bajtársak mind arra kényszerülnek, hogy beleképzeljék magukat az ő helyzetébe. Mit tettél volna, ha az őrség alatt szembekerülsz egy kollegával, aki az Állj, ki vagy? Állj vagy lövök! felszólításnak nem engedelmeskedik? A figurák külön-külön teljes értékű személyiségek, a maguk szorongásaival, vágyaival, rend- és szabadságigényükkel többé-kevésbé tudatosan élik meg ennek a kegyetlen kérdésnek a mélységét, és e kérdés hátteréül szolgáló sajátos világnak a törvényeit. A véres végkifejlet s a vele kapcsolatos döntéshelyzet problematikája éles fényt vet egy olyan világra, amelyben az egyedeket uniformizáló sajátos rend uralkodik. Ennek a rendnek a természetét az határozza meg, hogy az alapjául szolgáló összes szabályok arbitrárisak. Azaz: a „mit, miért?” kérdésre a válasz ez: „mert ez a szabály (parancs)”. Ebben a világban csak az az egyed találhatja meg a helyét, aki nem kérdez rá a parancs értelmére, aki a teljes értékmentesség elvét fogadja el, akinek döntéseit nem a lelkiismeret, hanem a beidegződött reflexek irányítják. Csak így vetheti magát alá annak a rendnek, amelynek nincsen finalitása. Ez a célirányosság nélküli rend ugyanis éppoly irracionális, mint a mindnyájunkban többé-kevésbé élő szorongás, melyre maga ez a „rend” építhet a jól működő (védekező és támadó) reflexek kialakítása érdekében. S mert ez a rend nem az öntudatra, hanem a tudattalanra épül, tere van a (szorongásos eredetű) véletlenek kockázatának. A törvény és a véletlen terének egyidejűsége lesz az alapja itt a jelzett — sajátos tragikummal terhes — döntéshelyzeteknek, melyekben e rend értékhiányos jellege teljesen lelepleződik. A Gonosz színeváltozásaiban Mózes Attila mintha elvágná a lehetséges analógia hídjait a mű világa és a való világ értékszerkezete között. A fikción belüli fikció elvét alkalmazva egy már-már mondvacsinált helyzetet és játékteret teremt: figurái egy bizarr filmrendezői ötlet végrehajtói és egyúttal értelmezői, egy olyan fikcióé, amelyet a rendező a „statisztáló” elítélteken végrehajtott valódi kivégzésekkel kíván „hitelesebbé” tenni, bevonva játékába a profi munkatársakat. A művészet és a valóság különneműségének, valamint a hitelesség eme két teljesen eltérő szférájának egy- bemosását nehezen lehet értelmezni. Vajon messzemenő kétely fejeződik-e ki a művészet lényegi humanizmusát illetően? Vagy arra a lehetőségre, veszélyre figyelmeztet, amely olykor még a művészet esetében is elkerülhetetlen: a hatalmi manipulált- ságra? A regény mindenesetre mélységes szkepszissel sugallja azt a tragikumváltozatot, hogy az ún. Jónak a Gonosz eszközeivel aratott győzelme a Gonosz felett nemcsak a valóságban, hanem a művészetben is lehetséges: a művészetben is megszün- hetik az esztétikum és etikum ikertestvérisége. Az etikum szférájának mint a cselekvést vezérlő értékelvek hatalmának megkérdőjelezése a kötet harmadik darabjában (Megváltás) mélyül el igazán. Egy olyan világban, amelyben a látszat és valóság kollízióját fölfokozza az a tény, hogy a játékban is jelen van: a játék látszata is elválik a játék valóságától. Az értékszerkezet tehát kétszeresen hamis: hazug felnőtt-társadalomban még a gyermekek játéka is hazug lesz. A játék végkifejlete azt sugallja, hogy a hazugság alóli felszabadulás 946
