Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Endrődi Szabó Ernő: A humánum devianciája
erkölcsi alternatívája kizárt, a bűn itt végzetesen áthagyományozódik (akárcsak a görög Oreszteiában), s nincs más „megváltás”, csak a halál. Ám Mózes Attilát közvetlenül nem is az erkölcsi tettek lehetetlenülése, hanem az autentikus létet teljesen kiszorító, tét nélküli emberi játszmák — a látszat-lét — üressége foglalkoztatja: „Nem azok az igazán rossz helyek, ahol nem érdemes becsületesnek maradni, hanem azok, ahol gazembernek lenni sem érdemes.” Paradoxonok zsarnoksága Rend, amelynek nincs finalitása, tehát a véletlen csapdáit hordozza magában; Jó, amely a Gonosz eszközeivel győzedelmeskedik a Gonosz felett; Bűn, amelynek átka alól csak újabb bűnnel lehet „felszabadulni”. Ezek a paradoxonok uralják A Gonosz színeváltozásainak regényvilágait. S valóban zsarnoki módon: a figuráknak nem áll módjukban szabad erkölcsi tett révén kibújni uralmuk alól. Sőt: a helyzetüket meghatározó paradoxon hatalma kevés kivétellel (Hajnóczy, az „utolsó mohikán”) kiirtja erkölcsi öntudatukat. Ezért a szabad akarat ismeretlen itt. Csak a rosszra való kizárólagos hajlamuk működik mintegy a protestáns dogmának megfelelően. Ám azzal a lényegbevágó különbséggel együtt, hogy számukra kegyelem sincs. Ezért ironikus cím a Megváltás. Mert az írói világkép voltaképpen kizárja ezt, minthogy teljesen kizárja a transzcendenciát. Kérdőjelek Tragikus létmodelljeit az író szenvtelenül tárja elénk. És tisztességesen: mert nem nyújt hamis vigaszokat. Meghagyja szabadságunkat is, hogy elgondolkodjunk. Vajon lehetetlen az igazi jóvátétel? Vajon a figurák öntudatában mi van a szabadság sirályfészkei helyén? A humánum devianciája 947 ENDRŰDI SZABÓ ERNŐ „Ámde mi van akkor, ha a gonosz, hogy úgy mondjam, szekularizálódik, beépül a politikai struktúrába?” (Váncsa István: Drakula gróf érzelmes utazása) ,,A tehetetlenség lázadása — ez a végső emberi tett . . (Bretter György: Laokoón, a néma) Az elmúlt néhány emberöltő történelmének eseményei bőséges példatárral illusztrálták és illusztrálják: a „fiatal nemzetek” esetében a regionális trendekhez mérten megkésett nemzeti fejlődés okozta frusztráció erőteljes, sőt kórosan erőszakos kompenzációhoz vezet. Ráadásul a rossz béke nem csak a legyőzöttekben kelt félelmet. S a lappangó félelem következményeként a „múltpótlás” még dühödtebbé, még betegesebbé válik. A koreszme — ha létezik ilyen — sosem volt más, mint vékony máz, talmi bevonat a mindenkori politikai kurzuson, frazeológia, amely különféle transzlációs zsonglőr- ködésekkel igyekezett a humánum nyelvére fordítani az embertelenséget. Ahogyan Mózes Attila is megfogalmazza A Gonosz színeváltozása címadó írásában: „Az előírásos, tipizált Gonoszt kis kerülő útján kiirtja a békebeli... ellen Gonosz, az emberek pedig itt állnak megfürödve a vérben és a ... demagógiában.” Avagy — szóljunk keserűbb szavakkal — a béke nem más, mint a háború folytatása, csak éppen más eszközökkel. Mózes Attila legújabb könyvének kamaratörténetei a fönti történelemfilozófiai tétel vonzáskörében születtek. A gonoszról szóló műveket, e többnyire fabula- vagy példabeszédszerű alkotásokat általában az embertelenség (a Gonosz természetére rá-
